8.2 - Stray Kids

21

Másnapra az a kevés bátorságom is elszállt a Woojin szüleinek való kitálalással kapcsolatban. Igazából... rettegek. Hiába ismerem őket már egy jó ideje, szinte biztosra veszem, hogy nem lesznek elfogadóak. Barátom egész nap folyamatosan próbált ennek az ellenkezőjéről meggyőzni, de egyelőre nem sikerült neki.

- Mit terveztek? - szól közbe Hyunjin, miközben lépcsőn haladunk a földszintre utolsó óra után.

- Elmondani a kapcsolatunkat a szüleimnek - válaszol Woojin. - Chan meg tiszta ideg.

- Egyáltalán te hogy tudsz nem izgulni? - nézek rá beharapva az alsó ajkam.

- Ha elsőre nem is fogadják el, egy kevés idő múlva igen. Nem hiszem, hogy megbocsáthatatlan bűn melegnek lenni - mondja vállat vonva, teljesen határozottan. Egy fokkal nyugodtabb leszek.

- Maximum együtt elégtek a pokolban - mosolyog harmadik társunk.

- Igaz. Jössz velem az ördöghöz, Életem? - nyújtja felém a kezét a párom, én pedig örömmel összekulcsolom az ujjainkat.

- Veled bárhová, Szívem - nyomok egy puszit az arcára, ahogy kilépünk az iskolából. Erre Hyunjin csak szemforgatással reagál, de a szája sarka egy apró mosolyra húzódik.

- Sok sikert, gyökerek - nevet fel. - Na, sziasztok! - indul el hazafelé egy gyors integetés kíséretében.

- Köszi, te balfasz, el ne tévedj, csá! - kiált utána Woojin, majd mi is elindulunk az úticélunk felé.

(...)

- Megjöttünk! - szól Woojin, amint belépünk a ház ajtaján, majd miután levesszük a cipőinket, bemegyünk a nappaliba, ahol a barátom szülei tartózkodnak.

- Sziasztok - köszönünk mind a négyen egyszerre, amin aztán felnevetünk.

- Kértek valamit? - kérdezi az anyuka.

- Van süti? - csillannak fel a párom szemei.

- Mikor nincs? Egyébként ott van az asztalon, te vaksi.

Leülünk egy-egy székre, és vidáman falatozni kezdünk. Woojin anyja kétségkívül jól tud sütni-főzni. Általában almáspitét szokott csinálni, mint most is.

- Azt én is kérek - jelenik meg a szerelmem bátyja. Ő csak ritkán van otthon, mivel a város másik felében él kollégiumban.

- Milyen volt az iskola? - kérdezi tőlünk az apjuk.

- Szokásos, unalmas - válaszol a párom. - Viszont mondani szeretnénk valamit. - A szemembe néz, mintha azt kérdezné: biztos? Egy bólintással beleegyezek.

Hajrá, hátha nem leszünk kitagadva innen.

- Mit? - ül le velünk szemben az egyetlen nő a házban.

- Channal együtt vagyunk - fogja meg az asztalon heverő kezem a mellettem ülő. Kijelentésére kérdő tekinteteket és pár másodperc csendet kapunk válaszul.

Mit is vártam? Azonnali felhőtlen boldogságot és elfogadást? Persze, majd a pokolban. Úgyis oda fogunk jutni.

- Bocsi, de szerintem ez undorító - mondja megvetéssel a hangjában a bátyja, majd már ott sincs. Ez fájt.

- Te is az vagy! - kiált neki Woojin dühösen, majd visszafordul a szüleihez. - Szóval, reakció?

Ők ketten összezavarodva pillantanak egymásra, aztán ránk. Már szinte fojtogató a csend.

- Persze, annyira tudtam, hogy ez lesz - bukik ki belőlem. - Bocsánat, hogy egyáltalán felhoztuk.

- Ne kezdd el ezt, kérlek - szól halkan a mellettem ülő anyja. - Srácok... nyilván furcsa és szokatlan ez az egész, de én elfogadom.

- Én is - mondja a családfő. - Egy feltétellel. Ne bántsátok meg egymást, mert kicsinállak mindkettőtöket - mosolyodik el biztatóan, mire mi is.

Hatalmas kő esik le a szívemről. Egyből egymás nyakába borulunk Woojinnel.

Mégis van némi tolerancia ebben a zord világban.