8.2 - Stray Kids

04

Péntek van. Kedd óta nem szóltunk egymáshoz Woojinnel. Nem tagadom, ez még mélyebbre taszított. De hát mit nyavalygok? Én rontottam el. Simán elfogadhattam volna az érzéseit, ehelyett otthagyom, ezzel lerombolva a barátságunkat.

Tegnap voltam anyánál. Az orvosok szerint egy hónapja lehet hátra. Nem használ semmilyen kezelés. Ennek ellenére előtte eljátszom, hogy jól vagyok és ő is jól lesz, mert nem akarom őt szomorúnak látni. Felajánlották, hogy az utolsó heteire jöjjön haza, de ő tovább akar próbálkozni.

Talán az volt a legsokkolóbb pillanat, amikor megfogta a kezem, majd azt mondta, hogy büszke rám. Hogy ne legyek szomorú amiatt, hogy ő lehet meg fog halni, mert addig elégedett az életével, amíg én és apa vele vagyunk. Hogy én is majd büszkén emlékezzek rá.

Nekem adta a kedvenc nyakláncát. A medáljába a nevem van vésve. Most is ez van rajtam. Megígértem neki, hogy örökké hordani fogom.

- Chan - szólít meg halkan új padtársam, Jisung, majd egy cetlit tol felém. Ráteszem a tankönyvre, hogy ne legyen feltűnő az éppen hevesen magyarázó tanárnőnek, majd elolvasom.

"Minden oké? Min vesztetek össze Woojinnel?"

Sóhajtva írni kezdek.

"Nem, semmi sem oké. Anya nagy valószínűséggel egy hónapon belül meghal. A második kérdésre inkább nem válaszolnék, ha nem baj."

Visszajuttatom a mellettem ülőnek a papírt, aki beharapja az alsó ajkát, ahogy értelmezi a sorokat. Hamarosan megkapom a következő üzenetet.

"Nem tudom, mit mondjak. Nagyon sajnálom. Akarsz majd beszélni róla? Viszont Woojinnel próbáljatok meg kibékülni. Nem hiszem, hogy megbocsáthatatlan dolgot tettetek. Neked is jó lenne, hidd el."

Nem megbocsáthatatlan? Bunkón ignoráltam az érzéseit, otthagytam, és napokig nem szóltam hozzá. Ha egy kicsit is megenyhül felém, tényleg aranyszíve van. Mégis reménykedem, hogy nem csesztem el mindent. Most az egyszer ne legyek száz százalékig szerencsétlen!

"Egyelőre nem szeretném firtatni az ügyet, köszönöm, hogy itt vagy nekem. Ma délután akarok vele beszélni, meglátjuk, mi lesz."

Erre már csak egy biztató mosolyt kapok válaszul.

(...)

Kicsengettek az utolsó óráról. Mindenki sebesen pakol, hogy minél hamarabb otthon lehessen, kivéve engem. Woojin és Seungmin a hetesek, szóval nekik kell kitakarítani a termet, mint minden szerdán és pénteken a sorosoknak. Úgy gondoltam, átvállalom Seungmintől, hogy kettesben lehessek a hyungommal és bocsánatot kérjek.

Már egy ideje szó nélkül sepregetünk, amikor társam felém fordul, majd megállva a munkában megszólal.

- Miért is te vagy itt?

- Igazából beszélni akartam veled - ülök fel az egyik pad tetejére, ő pedig követi a példámat. - Belátom, nagyon köcsög voltam veled aznap, és sokkal normálisabban is reagálhattam volna. Bele sem gondoltam, neked milyen nehéz lehet. Bocsánatot kérek. - Szinte elhadarom, egyrészt minél hamarabb túl szeretnék esni ezen, másrészt egyáltalán nem vagyok jó az ilyen beszédekben, szóval csak reménykedem, hogy nem hangzott teljesen hülyén, amit mondtam.

- Megbocsátok - mosolyodik el, mire meglepve nézek rá. - Teljesen megértelek. Nem mindennap vall neked szerelmet a legjobb barátod - az utolsó két szónál cinikusan felnevet, nekem pedig összeszorul a szívem.

De miért? Miért ért meg? Attól még egy gyökér voltam!

- És... mióta?

- Fél éve - von vállat. Hogy beszél erről ilyen könnyen?

- Azta... - suttogom. - Hogy sikerült nem észrevennem? Sikeresen beleszerettél egy szerencsétlenségbe - nevetek fel, mire ő is.

- De ez a szerencsétlenség sokat jelent nekem. Chan, kérhetek egy nagy szívességet? - sétál oda hozzám, tenyereit a combjaimra helyezi. - Megcsókolhatlak?

Nem pont ilyen kérésre gondoltam!

Mégis... ahogy ilyen ártatlanul és vágyakozóan néz rám... Bejön a látvány.

- Legyen - egyezek bele, Woojin pedig szinte azonnal az ajkaimhoz nyomja az övéit, és mozgatni kezdi azokat. Visszacsókolok. Átkarolom a derekát, majd az ölembe húzom. Percekig tépjük egymás száját, szenvedélyesen, mégis lágyan.

Talán teljesen megőrültem, de tetszik.