8.2 - Stray Kids

22

- Chanie... Jó reggelt - suttog valaki a fülembe, miközben végigsimít az arcomon. A becenevem alapján egyből rájövök, ki kelteget. Számat apró mosolyra húzom, de a szemeimet még nem nyitom ki.

- Vasárnap van, hagyj aludni - motyogom.

- Tegnap is szinte csak aludtál. Csinálok palacsintát reggelire, az sem csábít? - kérdezi szomorúan. - Na~

Befekszik mellém, és tovább cirógat. Beleborzongok lágy érintéseibe.

Kinyitom a szemeim, így egyből magával a szépség megtestesítőjével... azaz Woojinnel találom szembe magam. Amint észreveszi, hogy felébredtem, közelebb kúszik hozzám, és ajkaimra hajol. Csodálatos erre kelni.

- Na, jössz? - nyom még egy puszit a számra, majd feltápászkodik.

- Megyek - válaszolom ledobva magamról a takaróm, aztán követem a páromat a földszintre.

A konyhában kávéillat keveredik az édessel, kellemes egyveleget alkotva a levegőben. Megnyalom az alsó ajkam, már szinte érzem az ízeket a számban.

Az éppen a pultnál munkálkodó barátom mögé lépek, hátulról átkarolom a derekát, a fejemet pedig vállára hajtom. Egy pillanatra elmosolyodva rám néz, majd visszatér a palacsintatészta keveréséhez.

- Imádlak - suttogom egy puszit hintve a füle mögé.

- Segítesz is, vagy csak lefogsz, hogy ne tudjak eljutni a tűzhelyig? - nevet fel, miközben megfordul.

- Persze, hogy segítek - engedem el a derekát, de azért még odahajolok hozzá egy csókra.

(...)

- Szia, anya - köszönök, amint belépünk Woojinnel a kórterem ajtaján. Mindenképp el szerettem volna őt hozni ide, ő pedig készségesen beleegyezett.

Felfoghatatlan a hely hatása. Most léptem be, és máris szorít a csend és a szenvedés. Mintha hatalmas súly nehezedne rám. Valami lenyom a talajba, minden egyes lépést nehéz megtenni, pedig muszáj. Úgy érzem, kötelességem anyát meglátogatni.

Leülünk egy-egy székre az ágy mellé. Barátom biztatásképpen megfogja a kezemet.

- Sziasztok. Hogyhogy te is itt vagy? - pillant Woojinre édesanyám.

- Chan megkért, hogy jöjjek vele - válaszol a mellettem ülő kissé zavartan. Látszik rajta, hogy nem tudja hova tenni az ilyen szituációkat.

- Igazából mondani szeretnénk valamit, amit az ő szülei már tudnak, de te még nem - veszem át a szót.

- Na, és mi az? - A kérdés halkan szeli át a helyiséget.

- Woojinnel együtt vagyunk körülbelül egy hete - jelentem ki egészen határozottan.

- Örülök nektek. Valahogy sejtettem, hogy ez lesz - mosolyodik el anya, ami megmelengeti a szívemet.

Mindig is imádtam a mosolyát, mert szinte folyamatosan láttam.

- Azt hittem, ez csak ilyen filmes klisé, hogy mások előbb veszik észre a szerelmeseket, mint ők maguk - harapja be az alsó ajkát Woojin.

- Látod, hogy nem - kuncogok fel halkan.

Nevetésemet üres sípolás szakítja félbe. Sokkoltan eszmélek fel. Az ágyon fekvőre pillantok, akinek le vannak hunyva a szemei, és mozdulatlan.

- Nem, nem, nem! - kiáltok fel, miközben a forró könyvek égetni kezdik az arcom. Párom szorosan átölel, mellkasába temetem a fejem.

Orvosok rohannak be, próbálják újraéleszteni, de ez már lehetetlennek bizonyul. Elhagyott, vége, ennyi volt.

- Miért, Woojin, miért? - üvöltök. Ez az egyetlen kérdés, ami átsuhan az agyamon.

- Nem tudom, Drágám - mondja elhaló hangon, egy puszit nyomja a fejem tetejére.

Ebben a pillanatban eszembe jut valami.

"Legalább nem fog tovább szenvedni."

Igaz, nem lehetek ennyire önző. Így is sokáig ellenállt a betegségének. És hálás vagyok azért a sok évért, amit szinte teljes egészében rám fordított.

Azt mondják, nem szabad feladni, és mindent le lehet küzdeni.

És ezzel egyet is értek.