Hogyan tanultam meg angolul

Az előzmények

A történetem ott kezdődik, hogy a rendszerváltás után a miénk volt az első olyan évfolyam, amelyiknek már nem volt kötelező oroszt tanulni. Választhattunk az angol és a német között. Persze erről akkoriban még nem a szülőket kérdezték meg, hanem a gyerekeket. Én a németet választottam. Ezzel részben szerencsém is volt, mivel egy Magyarországon élő, német anyanyelvű néni tanított minket. Annak idején csupán egyetlen dologra nem gondoltak, amikor bevezették a választható nyelvet, hogy ki fogja tanítani? Mert angol és német szakos tanárok nem nagyon voltak. Akkoriban az angol és német nyelv oktatása nemhogy gyerekcipőben járt volna, de még kiscipője sem volt. A tanárokkal szembeni követelmény megállt valahol ott, hogy tudjon legalább alapfokon, de ha középfokon beszélte valaki az adott nyelvet, az már maga volt az ász. Sok esetben tanári képesítés sem kellett, csupán egy nyelvvizsga-bizonyítvány.

Egyszóval, mi voltunk a próbababák. Így indultam el a nyelvtanulás rögös útján. Katrin egy évig tanított minket, majd sokszor félévente váltották egymást a tanárok, akikre ma már nem is emlékszem. Kivéve az utolsót, aki nyolcadikban tanított minket. Ő nagyon megmaradt bennem, mert fantasztikus activity órákat tartott. Ugyanis orosz anyanyelvű volt, aki Németországban tanult egy-két évig, majd valahogy Magyarországra keveredett. Bár alig beszélt magyarul, de hát mégis Németországban tanult, akkor tud németül és a fentiek szellemében, fel is vették tanárnak. Ha mondott egy új szót, amelyet nem ismertünk, akkor sok esetben mutogatott, rajzolt, amíg ki nem találtuk, hogy mi lehet az a szó.

Az általános iskola után egy szakközépiskolában folytattam a tanulmányaimat, ahol éppen abban az évben vezettek be új szakokat. Itt csak németet lehetett tanulni, így az osztályunkat két csoportra bontották. Akik már tanultak korábban németül és akik még nem. Heti 7 német óránk volt, azaz emelt szinten tanultuk a nyelvet, mivel a szakközépiskolai végbizonyítvány feltétele az alapfokú nyelvvizsga megléte volt. Lehet tippelni, hogy negyedik év végére milyen arányban sikerült az osztálynak letennie az alapfokút. A 32-ből 4 embernek. Büszkeségemre elmondhatom, hogy én voltam az egyik! Mivel itt nyilvánvalóvá vált az iskola számára, hogy a nyelvtanítást illetően valami félre csúszott, így egy elegáns huszárvágással átnevezték a szakirányunkat. Amikor ötödik év elején közölték velünk ezt a tényt, akkor volt egy kisebb felháborodás, de nem tudtunk mit tenni. Ez van, ezt kell szeretni alapon, végül nem az a végzettség volt a bizonyítványunkba írva, amire eredetileg, első osztályban beneveztünk. Mindez a 90-es évek végén volt.

Ugyanebben az időben családi nyomásra magántanárhoz jártam, hogy le tudjak tenni egy középfokú nyelvvizsgát is. De ekkor még magántanárt sem volt egyszerű találni. Akihez először jártam, annak nem láttam értelmét. Ezt otthon is próbáltam jelezni, de mindig az volt a válasz: egyetemre kell menned, ahhoz meg kell a nyelvvizsga, úgyhogy mész a magántanárhoz, ha tetszik, ha nem! Aztán egy este, amikor hazaértem a magántanártól, a szüleimtől igen komoly letolást kaptam, mert a tanár felhívta őket, hogy nem csináltam meg a házimat. Miután végighallgattam a litániát, hogy miért fontos, hogy nyelvvizsgám legyen, majd eljutottunk arra a pontra, hogy én is véleményt nyilváníthattam, akkor elmondtam, hogy az órákon nem csinálunk semmi mást, csak töltögetjük ki a német nyelvkönyvet. Azt itthon, ingyen is tudom csinálni, mert nem azzal van a baj, hogy nem tudom a német nyelvtant, hanem azzal, hogy már 10 éve tanulom a nyelvet, de szinte még soha életemben nem szólaltam meg németül. Mindig csak nyelvtani tesztekkel és szódolgozatokkal tömtek minket, de beszélni soha nem beszéltünk. Többet nem kellett mennem ahhoz a magántanárhoz, viszont valaki ajánlott egy másikat, aki egyetemen tanított németet. Jártam hozzá vagy fél évig, szinte csak beszélgetni. Felkészített a szóbeli témákból, jó tanácsokkal látott el, hiszen ő maga is vizsgáztatott, így pontosan tudta, hogy mi az elvárás.