Akt

I. Újra a kastélyban

Noha a Dorinát idáig elhozó helyközi busz már régen eltűnt ugyanarra, amerről nem sokkal korábban megérkezett a faluba, a lány még mindig a megállóban rostokolt. Legalább húsz percen át kellett várnia, mire végre meghallotta a távolban felhangzó terepjáró jellegzetes, mély hangját.

Régi ismerősként üdvözölte a volánnál ülő, fiatal férfit, és hatalmas mosollyal az arcán szállt be az autóba.

– Esküszöm neked, hogy időben elindultam – mentegetőzött a férfi. – Nem gondoltam volna, hogy a tegnapi vihar ennyire lebontja az utat.

– Semmi gond – legyintett Dorina. – Az a fő, hogy megjöttél, kedves Tamás.

Dorina tudta, hogy a kastély mindeneseként dolgozó férfi utálja, ha a neve egy mondatba kerül a kedves szóval, de ennyi gonoszkodás neki is járt, amiért ennyit várt rá.

– Ha-ha-ha! – imitált erőltetett nevetést Tamást, miközben gázt adott. – Egyébként nagyon várnak már. Mintha évekkel ezelőtt mentél volna el.

Dorina megforgatta a szemét.

– Csak tíz nap volt.

– Mint egy örökkévalóság! – gúnyolódott játékosan a férfi, majd jobbra indexelt, és a betonútról lefordulva áttért egy nyomvályús földútra.

– Ez tényleg eléggé rossz – jegyezte meg néhány perccel később Dorina, már két kézzel kapaszkodva.

– És akkor még finoman fogalmaztunk – lamentált Tamás, mialatt hatalmasat fékezett egy pocsolya előtt, hogy lassan, lépésről-lépésre ereszthesse bele a terepjárót.

– Kezdek rosszul lenni... – motyogta Dorina, mély lélegzetet véve.

– Nyugi, mindjárt megérkezünk – mutatott ki az anyósülés melletti ablakon a férfi.

Dorina oldalra pillanatot, és pár másodperc erejéig még a szája is tátva maradt a látványtól. Éppen úgy, mint fél évvel ezelőtt, a nyár elején, amikor először tárult a szeme elé ez a nem mindennapi kép. A szállóként szolgáló, napságra színű kastély tőlük száz méterre, a domb tetején állt. Innen már jól látszott a magasba törő, zömök óratorony, csakúgy, mint az ódon boltívbe hajló ablakok sokasága, és a fémesszürke palaköntösbe öltöztetett tető egésze.

Noha e kép láttán hat hónappal ezelőtt valami zsigeri balsejtelem, a gyomrát két kézzel szorító és szipolyozó rossz érzés fogta el, most inkább azt érezte, hogy hazatért. Vissza oda, ahol tulajdonképpen a bezártság ellenére sem érezte magát kalickában, és ahol fél évvel ezelőtt elkezdődött a tulajdonképpeni felnőtt élete.

Miután a terepjáró a domb aljában lágyan hullámzó kis tó melletti kőúton felkapaszkodott a kastély előtti lemurvázott parkolóba, közvetlenül az épület mellé befordulva megállt. Dorina széles mosollyal az arcán szállt ki, miközben nagyot szippantott a semmihez sem hasonlítható, tiszta, hegyi levegőből. Amerre csak elnézett, mindenhol erdőt látott. Jobbra a fenyőkkel közrefogott – még zöld, de már lassanként a sárgába forduló – bükkösök emelkedtek egyre magasabbra, míg balra egy hosszabb, lefele lejtő tisztást követően nyúltak egyre mélyebbre a völgyben a tölgyesek, mígnem aztán teljesen el is tűntek a látóhatárról. A látványt csak tetézte az erdő különös – a lelket szinte felborzoló –, szüntelen susogása. Dorina e pillanatban azt kívánta, bárcsak érthetné azt a sejtelmesen sziszegő nyelvet, amelyet az erdő fái, állatkái beszéltek. Ám még mielőtt hozzákezdhetett volna megfejteni e fantasztikus dialektust, a háta mögött megszólalt Tamás.