Akt

VIII. Nem egy olyan lány

Dorina maga sem értette miért – hiszen ez alkalommal nem titokban jött –, de az emeleti folyosóra ráfordulva, újra birtokába kerítette az a különleges és ismerős, az egész testét kishíján összeroppantó érzés, ami minden szombaton este, valahányszor csak Havashy Istvánhoz igyekezett.

Ujjával erősen megmarkolta a kissé már rongyos, sárga, határidőnaplóként funkcionáló füzetecske gerincét, miközben megállt a festő lakosztálya előtt. Mint rendesen, most is elszámolt tízig, aztán kopogtatott és benyitott.

Az első dolog, amit megérzett, a száradó olajfesték szaga volt, ami alaposan felkorbácsolta a kíváncsiságát.

Dorina a férfit szólongatva lassan elindult befelé, ám egy ponton a földbe gyökerezett a lába.

– Jó ég – kapta a szája elé a szabad kezét. – Megfestette – suttogta félhangosan, elindulva a helyiség túlfelén száradó kép irányába. – Hát ezért volt minden.

A festmény elé érve Dorina alakja árnyékot vetett a kép közepén kényelmesen elfekvő, karcsú, igazán formás nő sziluettjére, tekintete pedig mélyen belevájt a dacosan és büszkén a távolba révedő, tökéletesen megfestett kék szempárba.

Dorina azonnal felismerte, hogy kit ábrázol a kép, és hirtelen borzasztóan elszégyellte magát mindazért a sok ostobaságért, ami tegnap este megfordult a fejében.

Hogy is hihetett egy pillanatig is Laurának? Hogy gondolhatta, hogy Havashy István, a nagybetűs úriember, holmi könnyűvérű nőt hívott ide?

– Mekkora egy barom vagyok – suttogta feldúltan maga elé, még csak nem is sejtve, hogy a háta mögött álló Havashy István mindent hallott.

A férfi a hálószoba ajtajának rejtekéből figyelte a lányt. Jól tudta, hogy Dorina mit gondol a tegnap estéről, ezért azt akarta, hogy saját maga ébredjen rá az igazságra.

– Ne okolja magát – szólalt meg, amikor a lány minden kétséget kizáróan összeillesztette a fejében a kirakóst.

Dorina a nemvárt hangtól ijedten megugrott, majd a szívére szorított kézzel megperdült a tengelye körül.

– Sajnálom – szabadkozott Havashy –, nem akartam megijeszteni.

– Semmi baj – rázta a fejét a lány. – Csak nem gondoltam volna, hogy... hogy egyszer csak megjelenik.

Havashy némán bólintott, aztán halkan bezárta maga mögött a hálószobája ajtaját.

– Azt hiszem – fordította vissza pillantását a lányra, miközben felé indult –, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, magához hasonlóan mindenki ugyanazt gondolta volna. Ezért felesleges, hogy rossz érzései legyenek, vagy ami még rosszabb, lelkiismeret-furdalása. Emberek vagyunk. Egyszerűek, közönségesek, hiszékenyek. Mindegy is – zárta rövidre a témát. – Inkább arról beszéljünk, hogy milyennek látja a festményt – Na, csak bátran! – biztatta őt. – Mondja az első dolgot, ami eszébe jut.

– Furcsa – motyogta halkan a lány pár másodperccel később.

– Furcsa? – vonta fel a szemöldökét Havashy. Ez nem kifejezetten az a bók volt, ami egy festő hiúságát legyezgette volna... Ám ő a legkevésbé sem sértődött meg. Sőt! Épp ellenkezőleg! Most vált csak igazán kíváncsivá. – Folytassa, kérem... – próbálta ösztökélni a lányt.

Dorina az ajkába harapott, és a haját kezdte rendezgetni. Havashy tisztán érezte a lány zavarát, így néhány másodpercnyi csendes várakozás után megköszörülte a torkát.

– Ne féljen tőle – szólalt meg halkan. – Mondja ki nyugodtan, hogy nem tud mit mondani a képről, mert nem lát benne semmit. Vagy tévedek? – Dorina határozottan nemet intett a fejével, mire a festő féloldalasan elmosolyodott. Hagyott némi időt a lánynak, hogy feldolgozza a hallottakat, aztán az arca elkomolyodott, s mintha mi sem történt volna, folytatta a már megkezdett monológját. – Tudja, magának megvan az a különleges képessége, hogy átlát a festéken. Látja azt is, amit sokan akkor sem látnának, ha ezer évig néznék a képet. Nem tudja megindokolni, egyszerűen csak látja. Érzi a festék mögött a történetet, vagy ebben az esetben annak a hiányát. Igazán figyelemreméltó és ritka képesség. Meglehetősen hosszú és tapasztalatokkal teli életem során csupán néhány emberrel találkoztam ez idáig, akik birtokában voltak eme tudásnak.