Akt

V. A sors otromba megkísértése

Dorina és Tamás némán sétáltak egymás mellett a kopár platánfák szegélyezte Andrássy úton. Már legalább öt perce elindultak, és azóta egy szót sem szóltak egymáshoz.

– Elárulod, hogy mi történt? – tudakolta a férfire sandítva Dorina.

– Mikor? – kérdezett vissza Tamás.

– Amikor megláttad azt a képet. Addig semmi bajod nem volt, azóta meg...

– Most sincs semmi bajom – vágott közbe indulatosan a férfi. – Csak elfáradtam. Meg a nadrág is szorít. Látszik, hogy csak kölcsön kaptam.

Dorina gondolatban az ég felé emelte a pillantását. Ezt a tipikus férfi hisztit elég mélyrehatóan ismerte már egykori párja révén.

– Nemsokára hazaérsz – próbált lelket önteni Tamásba. – Mindjárt a Deák téren vagyunk. Ott felszállsz a metróra és tíz perc múlva már a Déli pályaudvaron vagy. Messze laknak a rokonaid onnan?

A férfi nemet intett a fejével.

– Egy saroknyira. Gyalog három-négy perc.

– Akkor az már nem sok idő – lamentált Dorina, majd mély levegőt vett és úgy döntött, nem kerülgeti tovább a forró kását. – Mit láttál azon a képen, ami ennyire felkavart? – kérdezett rá mindenféle mellébeszélés nélkül. – Ne próbáld tagadni – folytatta kisvártatva, amikor Tamás ellenkezni akart. – Fél éve ismerlek, de még sosem láttalak ilyennek. Szóval?

A férfi előbb hitetlen pillantást vetett a mellette sétáló lányra, aztán erőltetetten felnevetett.

– Nem fogod annyiban hagyni, ugye? – kérdezte lemondóan.

Dorina nemet intett a fejével.

– Láttam már azt a képet valahol – szólalt meg halkan Tamás.

– Tényleg? – kerekedett el a lány szeme. – Mégis hol?

– Nem emlékszem rá – ingatta a fejét a férfi. – Csak tudom, hogy láttam már. Biztos veled is volt már ilyen. Azóta ezen jár az agyam, de lassan kezdem feladni – sóhajtott fel panaszosan. – Az öreg teljesen beköltözött a fejembe.

– Ne hívd már öregnek! – vágta vállon Dorina. – Csak ötven éves...

– Ötven, ötszáz, nem mindegy? – simított végig fájdalmas arckifejezéssel a férfi ott, ahol a lány az imént eltalálta. – Au! Ez fájt!

– És még bele sem adtam mindent – kacsintott rá Dorina, majd állával a hatsávos út túl oldalán lévő fás-bokros liget felé intett. – Az már a Deák tér.

– Igen, tudom. Nem is kell tovább kísérned. Neked úgyis a másik irányba kell menned. Innen meg egyedül eltalálok már. Köszi, hogy eljöttél velem eddig.

– Ugyan már – legyintett Dorina. – Imádok este Pesten sétálni.

Tamás némán bólintott, aztán megköszörülte a torkát és közelebb hajolt Dorinához.

– Én nem mondom el senkinek, ha te sem – suttogta a fülébe, majd a villogó szabad jelzésen átfutva, eltűnt egy turistacsoport árnyékában.

Dorina, bár ezt a férfi már nem várta meg, gondolkodás nélkül rábólintott az ajánlatára. Mindkettejüknek jól jött a hallgatás. Neki azért, mert valamennyien, akik segítették a szökését, úgy tudták, hogy az édesanyja születésnapjára utazik fel, Tamásnak pedig azért, mert a többiek halálra szekálták volna amiatt, hogy részt vett egy ilyen puccparádén, mint ez a kiállításmegnyitó.