Akt

XIX. Most megtennéd?

A gondola lassan távolodott el a parttól, majd a lágyan fodrozódó vízen ringatózva a szálloda felé vette az irányt.

Havashy, megtehette volna, de nem tartotta szóval – ezáltal ébren – a lányt, csak csendben figyelte, amint az elalszik mellette, sőt, még azt is csak egy szemforgatással nyugtázta, hogy mindezt az ő vállának dőlve teszi. Ez utóbbit a marcona reakciója ellenére annyira nem bánta. Különös érzés volt, egyszerre szemérmetlenül jó, és közben velőtrázó. Őszintén szólva nem is emlékezett az utolsó olyan alkalomra, amikor valaki a vállának dőlve aludt.

Furcsa ajándéknak érezte a sorstól Dorina febukkanását, amolyan csavart labdának. Noha az első másodperctől pontosan tudta, hogy ez egy olyan labda, amelyet nem szabadna elkapnia, de az idő előrehaladtával egyre nehezebben tudott kitérni az útjából. Még akkor is, ha szánalmasan gyengének és gyarlónak érezte magát ezért.

Havashy mély lélegzetet vett, miközben az éjszaka sötétjét kihasználva, visszaképzelte magát négy évvel ezelőttre, amikor utoljára járt a városban. Mennyi minden megváltozott az életében azóta. Akkor még fele ennyire sem volt szentimentális, mint most. Hiába, az elmúlt két év magánya sokat alakított rajta. Nem mintha nem lett volna egész életében egyedül, de azért ez a mostani állapot mégis más volt. Nem jobb, vagy rosszabb, sem keserűbb vagy édesebb. Egyszerűen csak más.

Havashyt egészen elragadták a múlt árnyai, és csupán az tudta visszatéríteni a jelenbe, amikor a távolban felrémlett előtte a szálloda körvonala. Egy sóhajtással egybekötve megrázta a fejét, majd a lehető legemberibb énjét elővéve, finoman keltegetni kezdte a vállán alvó lányt.

– Elaludtam? – kérdezte kótyagosan, egy ásítás közepette Dorina.

– El. Megérkeztünk a hotelhez – simított végig a lány haján Havashy, még magát is meglepve, ezzel a tőle igencsak szokatlannak ható, gyengéd mozdulattal.

– Remek – húzódott el a festőtől kicsit zavartan Dorina.

A szálloda már csendes volt, így Havashy anélkül terelgethette végig a kihalt folyosókon a kissé még mindig álomittas lányt, hogy útközben bárkibe is belebotlottak volna.

– Igazad volt – rúgta le a magassarkú cipőjét Dorina a szobába érve. – Tényleg nagyon elfáradtam. De iszonyú jó volt. Soha nem fogom elfelejteni – lelkendezett szüntelen az egész arcát beterítő mosollyal a lány.

– Ez volt a célunk, kisasszony. Örök emléket akartunk szerezni önnek – zárta be a szobaajtót Havashy.

– Újra magázódunk? – nézett hátra a válla felett egy, az iméntinél jóval kacérabb mosollyal Dorina.

– Csak amennyire egy úrihölgynek és egy úriembernek illik. Egyébként – köszörülte meg a torkát Havashy – nem csoda, hogy elfáradtál. Nincs lélekölőbb dolog, mint egy rakat ostoba emberrel fecsegni órákon keresztül.

– Azért nem mind volt az, ne általánosítsunk – lépett a bárpulthoz a lány. Kinyitotta az egyik, még bontatlan ásványvizes palackot, és rögvest töltött magának. – A végén az a művészettörténettel foglalkozó úr érdekes dolgokat mondott, meg még itt a hallban Carlos is nagyon kedves volt, bár a képe elég furának tűnt.

– Finoman fogalmazol – emelte a plafon felé a pillantását Havashy, mialatt átsétált a nappaliba. A szmokingját a szoba közepén terpeszkedő kanapé karfájára dobta, majd a nyakkendőjétől is rövid úton megszabadult. – Most viszont az lesz a legjobb, ha lefekszel. Nagyon késő van már. Ha holnap be akarod járni a várost, szükséged lesz az erődre.

– Rendben – bólintott rá a javaslatra Dorina, a szobája felé indulva.

– Jó éjszakát!