Akt

IV. A kiállításmegnyitó

Dorina nagyot sóhajtott, majd a hófehér porceláncsészéből megitta a maradék kávéját. Kényelmetlenül érezte magát, és ezen az sem segített, hogy a nővére vesébe látó pillantással bámult rá már hosszú másodpercek óta.

– Ne nézz így rám – kérte halkan, miközben tekintetét a szemközti bolt kirakatára szegezte.

– Akkor, hogy nézzek? – csattant fel idegesen Bianka.

– Csak ne így – motyogta türelmetlenül Dorina, majd lemondóan megcsóválta a fejét.

Közel sem arra haladt a találkozójuk, amerre kellett volna.

– Nem akarok veled veszekedni, csak beszélni – tett egy újabb próbát Bianka.

– A szemed mást mond – vágott közbe gunyoros hangon Dorina.

– Én melletted állok és nem akarok benned lelkiismeret-furdalást kelteni, elvégre a nővéred vagyok Az a dolgom, hogy támogassalak. De...

– Nincs de! – szólt közbe határozottan Dorina. – Ha támogatni akarsz, akkor nincs de.

A pillanatnyi csend Dorina csontjáig hatolt. Gyűlölte, hogy már megint az anyjuk miatt veszekedtek.

– Jó, rendben, igazad van – adta meg magát Bianka. – De legalább jól érzed ott magad?

– Igen. Azt nem mondom, hogy mindig tökéletes minden, de nagyon is jól érzem magam. Mostanra egészen belejöttem már. Megtaláltam, amit kerestem. Ezért is mentem vissza.

Bianka szótlanul bólintott.

– Ne hidd, hogy nem érzem át a helyzeted.

– Ha jól sejtem – vágott közbe kissé idegesen Dorina –, most megint jön egy de...

– Szó sincs róla. Csak annyit akarok mondani, hogy te is lehetnél belátóbb. Hatalmas sokként ért a döntésed mindenkit. Egyik napról a másikra hátat fordítottál nekünk, és elköltöztél az Isten háta mögé.

– Csak emlékeztetnélek, hogy te is egyik napról a másikra mentél el otthonról.

– Igen, ez így van – ismerte be kelletlenül a nővére. – De én csak néhány kerülettel költöztem arrébb, és hozzám sohasem ragaszkodtak úgy, mint hozzád. – Dorina szólni akart, ám Bianka egy mozdulattal elnémította. – Ne köntörfalazzunk! Valljuk be, hogy kettőnk közül, mindig is te voltál a kedvenc. Főként anyánál. Ő még most is odáig van érted.

– Nem értem, mi köze van ennek ahhoz, hogy a szüleink irányítani akarják az életemet.

– Csak annyi, hogy megérthetnéd, miért vannak úgy ki a döntésedtől. Nem akarnak bántani, vagy korlátozni, de igenis váratlanul érte őket, meg őszintén szólva engem is, hogy visszamész. Nem erről volt szó! A tavasszal azt mondtad, hogy csak egy kis levegőre vágysz, fél év, és utána visszajössz Pestre.

Dorina egykedvűen vállat vont.

– Tudom, és akkor így is gondoltam, de azóta megváltoztak a dolgok. Beilleszkedtem, megtaláltam a számításom, és lehetőséget kaptam, hogy maradjak. Egyébként pedig – vett mély lélegzetet, hogy kissé lehiggadjon – egyáltalán nincs a világ végén, és soha nem történt velem jobb dolog, mint ez a munka. Ezt persze anyának is elmondtam. De nekem nem hiszi el. Tehetnél egy szívességet és te is megpróbálhatnád elmondani neki. Hátha megérti végre. Bár gondolom, ő uszított rám téged.

– Ez azért erős túlzás – emelte a kezét maga elé védekezésképp Bianka. – Nem uszított rád, de valóban megkért, hogy próbáljak veled beszélni.