Akt

III. Egy régi-régi ismerős

Halmos Enikő némán, néha-néha oldalra sandítva igyekezett a legjobb tudása szerint pakolást imitálni. Céltalanul rakosgatta az üres dobozokat jobbról balra, aztán vissza. Igazság szerint a már falakra akasztott képek alá kellett volna odatűznie a kinyomtatott többnyelvű szövegeket, ám a helyiségben tébláboló férfi mindenhol ott lévő, vesébe látó pillantása az őrületbe kergette. Képtelen volt koncentrálni, és miután több szöveget is összekevert, úgy döntött, kifizetődőbb lesz majd akkor folytatnia, ha a hívatlan vendég már eltűnt.

Havashy István valóban mindenféle cél nélkül sétálgatott fel-alá. Amikor elindult, nem gondolta komolyan, hogy ilyen időtájban még itt talál bárkit is a galéria tulajdonosán kívül, ám ha már így alakult, igyekezett a lehető legjobban kiélvezni a helyzetet.

Közben pedig arra is maradt ideje, hogy újra szemügyre vegye alkotásait. A képek egy részét évek óta nem látta már, így különösen jó érzés volt ezeken újra végigfuttatni a pillantását. Egyébként is szerette újra meg újra szemügyre venni a képeit, visszaemlékezve közben azokra az időkre, amikor készítette őket.

Havashy mély levegőt vett, miközben elfordította a tekintetét az egyik kedvenc festményéről, majd megköszörülte a torkát.

– Az a kép ott ferde – biccentett a fejével, a hozzá legközelebb lévő festmény felé.

– Ferde? – kérdezett vissza riadt tekintettel a szobában sürgő-forgó lány a „ferde" kép felé fordulva.

– Ha mondom, akkor igen! – ripakodott rá Havashy. – És a fény is pocsék. Rosszul van megvilágítva az egész!

– De – kezdett szabadkozni Enikő. – Kérem... Havashy úr! Ez a legmodernebb technika, és...

– Engem ez nem érdekel – vágott durván a lány szavába. – Ez így akkor sem jó, és nem is maradhat. Nem engedem meg! Így nem! – dohogta mogorván. – És ez még állítólag egy nívós hely...

– Én sajnos nem tehetek semmit, uram – szabadkozott Enikő. – Maga a főnökasszony állította be így.

– Jellemző – vetett Enikőre egy megsemmisítő pillantást Havashy, mialatt a képhez lépett, és megigazította. – Már harminc évvel ezelőtt sem értett ehhez. És – sóhajtott fel színpadiasan – ahogy látom, azóta sem tanult semmit. Nem gondolja?

Havashy nem várt választ, de jól esett a lányt szekálnia. Kíváncsi volt, meddig bírja, így már ki is találta fejben a következő provokáló megjegyzését, amikor azonban egy mély, női hang törte darabjaira a galéria csendjét.

– Káprázik a szemem, vagy tényleg Havashy István igazgatja képeit az én galériámban?

– Nem, nem káprázik – dörmögte válasz gyanánt Havashy, anélkül, hogy a hang irányába fordította volna a fejét.

A lépcsősor csúcsán a jótékony félhomályból beszélő nő nem indult el azonnal lefelé, várt még néhány másodpercet, mielőtt ténylegesen megmutatta volna magát a fényben.

A megérkező Szalóczai Éva, mint mindig, most is kifogástalanul nézett ki. A talán vadonatúj, első alkalommal hordott hófehér – félujjas blézer, mélyen kivágott felső, térdközépig érő szoknya alkotta – szettben, no meg a nyakában lógó súlyos strasszköves nyakláncban és négy arany gyűrűjében pont úgy nézett ki, mint egy szemérmetlenül gazdag, kiöregedett úrinő. És ez mindent egybe véve így is volt.

A lépcsőn leérve a nő azonnal Havashy felé indult.

– Szervusz, István! – állt meg mögötte.