Akt

XX. A szerelemért

Dorina az ablakon besütő Nap komiszul csiklandozó sugarainak gyorsan perdülő táncára ébredt. Lustán nyitotta ki a szemét, és nagyot nyújtózott. Arra hamar ráeszmélt, hogy a saját szobájában lévő ágya helyett a lakosztály nappalijának kanapéján fekszik, de azt, hogy nincs egyedül, csak néhány másodperccel később vette észre. Akkor viszont rögvest el is uralkodott rajta a pánik. Főként azért, mert fogalma sem volt arról, hogy ki lehet az újság lapjai mögé búvó, hívatlan vendég, de az sem segített a helyzetén, hogy a testére terített köntös alatt gyakorlatilag teljesen meztelen volt.

Mind a tíz ujjával erősen belekapaszkodott a bolyhos, fehér anyag szegélyébe, miközben a szemével menekülőutat keresett a kutyaszorítóból. Sajnos egyáltalán nem volt jó pozícióban. Hamar felmérte, hogy akármilyen gyorsan is mozdulna, a dohányzóasztal túloldalán nyugodtan ülő és újságot olvasó alak minden bizonnyal még azelőtt elkapná, hogy biztonságba érhetne bármelyik szoba ajtaja mögé. Így jobb ötlet híján gyorsan behunyta a szemét, hátha ezzel nyerhet némi időt, amíg kitalálja, hogy mi legyen. Ám nem volt elég gyors.

– Szép jó reggelt – köszönt tettetett derűvel és egy széles, inkább vicsorgásnak ható mosolygással a fotelben ülő.

– Tamás – pattant ki Dorina szeme. A hangjáról azonnal felismerte a férfit. – Mit keresel itt? Egyáltalán, hogy jutottál be? – záporoztak a kérdései, miközben ülésbe tornázta magát, kínosan ügyelve arra, hogy eltakarja magát.

A férfi vállat vont, majd dölyfös mosolyt villantott a lányra.

– Lefizettem az egyik takarítót. Néhány euróért hajlandó volt elhinni, hogy a vőlegényed vagyok, és meg akarlak lepni. – Tamás a kezében tartott újságot az üvegasztalra dobta, aztán hirtelen a fejéhez kapott. – Jaj, el is felejtettem – mímelt meglepődést. – Az öreg oda – mutatott a bárpult felé – kiírta, hogy elhúzott valahova, de majd ebédre jön. Jó korán lelépett, még nyolc se volt, amikor elszelelt.

– Most mennyi az idő?

– Kilenc múlt nem sokkal – emelkedett fel a fotelből a férfi. – Jó is, hogy kérdezed. Lassan mennünk kellene. Nincs vesztegetni való időnk – Tamás szórakozottan összefésülte magán a bőrkabátot, majd sarkon fordult, és az imént már emlegetett bárpulthoz sétált. – Készülj el azért nyugodtan. Én addig iszom egy italt. Látom – nézett vissza a válla felett – a konyakból nem sok maradt.

Dorina pillantása az asztalon árválkodó, majdnem üres üvegre tévedt, de most volt nagyobb gondja is, mint ez, így nem foglalkozott vele többet.

– Mit akarsz tőlem? – fordította vissza tekintetét a bárpultnál serénykedő férfira, aki a kérdés hallatán kedvetlenül elhúzta a száját.

– Én semmit, elhiheted. De valaki találkozni akar veled.

– Ki?

– Hamarosan meglátod... Na, menj. És semmi trükk. Az összes ajtóból kivettem a kulcsot, és a telefonod is nálam van – lapogatta meg mellmagasságban a bőrkabátját a férfi. – Tedd, amit mondok. Akkor nem esik bajod.

– Mert, ha nem teszem, akkor megint felpofozol?

Tamás vonásai a nyilvánvalóan őt hergelő kérdés hallatára elkomorodtak, a férfi szemében pedig különös fény csillant.

– Meglehet – felelte végül szigorú hangon, majd kisvártatva belekortyolt a kitöltött italba.

Dorina nagyot nyelt. Tudta, hogy ez nem az a helyzet, amelyre ráhúzhatja Havashy „mindig maga dönt" életfilozófiáját. Sorsa most Tamás kezében volt.