Akt

XVI. Anasztázia asszony

Havashy István nyitásra ment a Patina Galériába, néhány perccel tíz után. Ismerősként biccentett a kapuban strázsáló biztonsági őrnek, majd egyenesen Szalóczai Éva irodája felé vette az irányt.

Bár menet közben elhaladt a kiállítótér mellett, csak egy gyors pillantást vetett a hófehér, mezítelen falakra. Képeinek már csak hűlt helye volt, mert a kiállítása egy hete véget ért. A festmények egy része visszakerült a jogos tulajdonosához, egy másik része pedig a boldog új birtoklójához, aki az előző héten megrendezett árverésen nem kevés pénzt hagyott a galériában érte.

Havashy úgy tervezte, hogy eljön az aukcióra, végül képtelen volt magát rávenni erre. Őszintén szólva még a hátán is felállt a szőr attól, hogy végignézze, amint a képeit áruba bocsátják, mintha azok nem lennének többek régi, ócska kacatoknál. Havashy soha életében nem árvereztette el egy festményét sem, de most szüksége volt a pénzre, így – a cél szentesíti az eszközt filozófia nyomán – rászánta magát a dologra.

Miután felért az emeletre, kopogtatás nélkül nyitott be a galéria tulajdonosának irodájába, ezzel alaposan meg is rémítve az éppen sminkelő Évát. A nő még percek múlva is átkozódva dolgozott azon, hogy rendbe hozza az arcán elcsúszó szemceruza okozta kárt.

– Még át sem lépted a küszöböt, és már rombolsz – iktatott a káromkodás közbe egy értelmes mondatot is az asszony.

– Mondtam már, hogy sajnálom – replikázott Havashy, megpróbálva kierőltetni magából a lehető legbűnbánóbb arcot, amit vágni tudott.

– Nem igaz... – forgatta meg a szemét Éva, majd még egyszer megnézte magát a tükörben, hogy biztosan sikeresen eltüntette-e a szemceruza nyomát.

– Nem is értem, minek sminkelsz – bókolt Havashy. – Szebb vagy, mint fiatalkorodban.

– Akkor vagy a legundorítóbb, amikor kedves próbálsz lenni – dohogta a nő, miközben az asztalfiókba süllyesztette a sminkfelszerelését. – Ugyan nem érdemled meg, mégis megkínálhatlak egy whisky-vel?

– Ebéd előtt whisky-t inni? – húzta el a száját Havashy. – Bár a lehetőség, hogy a számládat apasszam, igencsak hízelgő, de ezt most visszautasítom. Korán van még hozzá.

– Milyen finnyás lettél – grimaszolt Éva, majd felállt, és a bárszekrényhez lépve töltött magának.

– Csak élemedett korú – vonta meg a vállát Havashy. – Egyébként is hosszú éjszaka lesz. Végig a vonaton leszünk.

Éva kezében megingott az italos üveg, és egy hangos csilingelés közepette nekicsattant a pohár szélének.

– Elviszed magaddal?! – szegezte a költői kérdést Havashynak.

– Igen.

– Felelőtlen vagy – ingatta a fejét Éva.

– Nem kértem véleményt.

– István – ült vissza a székébe a nő. – Ez a kislány...

– Huszonnégy éves felnőtt nő – vágott közbe felháborodottan Havashy. – Egyáltalán nem kislány.

– Nem tud semmit! – licitált vehemensen Éva a férfire.

– Nincs mit tudnia – szűrte fogai között Havashy.

– Mást megetethetsz ezzel, de engem nem – Az asszony rezignáltan a whisky-be kortyolt. – Ismerlek, István, bár te ezt mindig elfelejted. Az az öt év nem múlt el nyomtalanul, amit együtt töltöttünk.

– A huszonöt évvel ezelőtti öt évre gondolsz? – vonta fel a szemöldökét magában jót derülve Havashy.

– Igen, arra. És tudom, mit akarsz mondani, de felesleges megint ezzel jönnöd. Elismerem, azóta változtál, én is változtam, viszont természetünkben mind a ketten ugyanazok maradtunk.