𝕄𝕖𝕤𝕥𝕖𝕣𝕤é𝕘𝕖𝕤 é𝕣𝕫𝕖𝕝𝕖𝕞 /✔

[19.rész]

Sötétségbe borult félelem.

Talán ez volt az első dolog, amikor kinyitottam a szemem. Sötétség. Azonnal felültem és körbenéztem, de semmit nem láttam. Fogalmam sem volt róla, mi történt velem, miért ilyen fekete a szobám és miért vagyok egyedül a házban. Mikor teljesen az ágy támlájához döntöttem a hátam, megéreztem egy kezemre nehezedő súlyt. Rögvest elkaptam onnan és ölembe ejtettem karomat.

- Taehyung.. - suttogott egy ismeretlen hang. Nem tudtam beazonosítani érdes, ámde mégis kedvesen csengő hangját.

- Ki vagy te? Hogy kerültél ide? - néztem a semmibe - Hogy jutottál be a házamba? - ültem még arrébb tőle, miközben szívem hevesen kalapált.

- Jimiiinn! Felkelt! - kiáltotta el magát a szobámban tartózkodó. A hirtelen jött hang miatt még gyorsabban kezdett dobogni az éltetőm és meg is ugrottam egy kicsit. Tenyereim izzadtak és csak egy dolgon járt az eszem. Miért engedett be a házamba Jimin egy ismeretlent? A levegőt szaggatottan vettem, mikor meghallottam, hogy az ajtó kinyílt.

- Te vagy az Jimin? - meredtem még mindig a sötétségbe. Egy ismerős hümmögés után valamelyest megnyugodtam és elengedtem a kezemben szorongatott takarót. - Ha már úgyis az ajtónál vagy, felkapcsolnád a villanyt? Kezdi iritálni a szemem a fénytelen szoba. - kértem meg, kissé ingerülten, de nem változott semmi.

- Most nagyon figyelj Tae... Kérlek ne készülj ki! - fogta meg apró kezeivel kezemet barátom, majd éreztem, ahogy az ágy besüpped mellettem.

- Jólvan, nem fogok. - sóhajtottam fel. Rászorított kezemre, majd elengedte és egy sokkal nagyobb kéz fogta közre mancsomat. Nem reagáltam rá semmit, izgatottan vártam, mit fog mondani Jimin.

- Három napja kivoltál ütve. Eszméletlenül feküdtél az ágyadon, amikor rád találtunk. És azt hiszem megvakultál... - suttogta az utolsó szót. Kezeimet az ismeretlen ujjakra szorítottam és a fejem is lüktetni kezdett. Szédültem és a gyomromban tátongó űr is liftezni kezdett. Mi történt ami miatt kiütöttem magam? Hisz én teljesen egészséges voltam világ életemben. Nem... Ez nem lehet... Elvesztettem a fényt az életemből. Elvesztettem a látásom, ami talán visszafordíthatatlan. A torkomban a gombóc csak nőtt, oly annyira, hogy feltört belőlem a zokogás. Émelyegtem, a testem remegett, a fejem fájt és bőgtem. Nem láthatom soha többé a családom, a barátaim. Nem élhetek rendes, hétköznapi életet. Nem nézhetem többé a szivárványt, amikor egy esős nap után megjelenik az égen. Nem lehetek újra normális. Könnyeim egymás után landoltak a kezemen, miközben valaki folyton letörölgette onnan, majd arcomról is. Úgy érzem teljesen felfordult a kellemes életem. Szívem zakatolt és levegőt is alig tudtam venni. Legszívesebben elfutottam volna olyan messzire, hogy csak egyedül lehessek. Egyedül a gondolataimmal és a feltörekvő érzéseimmel.

- Nem... Én nem... - kezdtem el püfölni egy ártatlan párnát. Hasam görcsölni kezdett, míg szemeimet összeszorítottam és újra kinyitottam. Sötétség. Semmi más csak a kibaszott feketeség.

- Nyugodj meg kérlek! - ölelt át Jimin, miközben hajamat kedvesen simogatta. Testem egészében rázkódott, miközben hátamon lágyan simított végig. - Jól figyelj most rám. - fogta kezei közé nedves arcomat, majd hüvelykujjával kezdte cirógatni pofimat. - Mi a legutolsó dolog, amire emlékszel? - cirógatott tovább, de én csak sírtam és sírtam. Toporzékoltam volna, de még az ágyról se mertem lemászni. Féltem, hogy elesek, vagy belerúgok valamibe. Szipogva igyekeztem összeszedni a gondolataimat, hogy választ bírjak adni Jimin kérdésére.

- A legutolsó? - tűnődtem hangosan - Talán az, amikor meglátogattam a régi házunkat és akkor becsapódott a meteor. - motyogtam zavartan, hisz úgy látszik az emlékeim furán összekutyulódtak. Úgy érzem, valami hiányzik belőlük, ami meghatározó volt, de nekem mégsem rémlik. Hirtelen egy kegyetlenült hangos zokogás csapta meg a fülem. Csak bömbölt és kezét is elkapta enyémből az a bizonyos személy. Szívem összefacsarodott az eddiginél is jobban, miközben hallottam, hogy tombol.