Földre szállt... (BEFEJEZETT) Jungkook FF

1. fejezet

Mielőtt elkezdeném, csak szeretném jelezni, hogy itt jóval korábban játszódik a történet, mint a BTS jelenlegi sikerei és ismertsége. Itt még a régi nevükkel is fogtok találkozni a Bangtan Boys-szal vagy Rap Monsterrel. 😊 Viszont sajnos mivel nehezen van időm írni, így csak azok kezdjenek bele, akik kitartóan tudják várni a folytatást.

***

Csak néztem ki az ablakon, lassan elkezdünk ereszkedni, és a fátyolfelhők alatt kirajzolódott az Incheon repülőtér. Elővettem az apámtól érkezett levelet, végigfutottam a sorokat, még mindig nagyon ronda az írása, angolul is nehezen olvasnám el, nem hogy a hangulul. Szöulban utoljára hét éves koromban voltam, biztosan sokat változott, de apám azóta Cheongdam-dongban lakik.

- Kisasszony – hajolt hozzám a stewardess -, hamarosan leszállunk, kérem, kösse be magát – mosolygott. Bólintottam.

Jobban szerettem az első osztályon utazni, először is, megkíméltem magam a rajongóktól, akik netalántán felismernének, másodsorban, itt sokkal kedvesebbek velem, utazzak bárhová. Hiába, ha pénzszagod van, máris másként közelítenek hozzád.

A gép lassan ereszkedett, én meg apám levelén gondolkoztam, ha anya nem szeretett volna Léonnal világ körüli útra indulni, bizton állítom, hogy nem költöznék egy teljes évre az apámhoz. Van saját karrierem, jó még csak két éve vagyok a zenei piacon, de már számos díj díszíti a szobámat Los Angelesben. Istenem, Los Angeles, már most hiányzik!

Apa minden negyedévben küldött egy levelet, vele fényképet, hogy mindig megismerjem, de ennyi. Se egy telefon, se egy e-mail, csak papír alapú levél, mint a kőkorban. Számomra egy idegen, azaz ember, hiába mesélt el mindent az életéről, mégis elmarad az „apámhoz érkeztem" érzés.

Ha anyám nem viszi el a magángépet, most nem kéne a tömeggel sodródnom, hanem kényelmesen érkezhetnék meg a terminálba. Hosszú fekete selyem nadrágot vettem fel, hisz tudom, hogy a nyár végén is itt elég párás a levegő, felé egy fehér blúzt, arcomat egy nagy keretes napszemüveggel takartam, hosszú egyenes barna hajam kifésülve, és vonszoltam magam után a két bőröndömet.

- Miss. Taylor? – hajolt hirtelen a magánszférámba egy öltönyös fazon.

- Az vagyok – feleltem.

- Lee Nam Jin vagyok, az édesapja sofőrje, kérem, kövessen – és már nyúlt is a bőröndömért. Magas volt, széles vállú, mégis vékony derekú, a lábai hosszúak, amolyan atléta alkat.

- Az apám is itt van? – követtem.

- Nem, sajnálattal fejezi ki, de tárgyalása van mind a két cégnél, ezért legkésőbb vacsorára ér haza – válaszolta.

- Jellemző – vágtam egy grimaszt. Itt a lánya, akivel hét éves kora óta nem találkozott, csak fényképen látott, és még csak a munkáját sem volt képes félbehagyni, hogy találkozzunk.

Egy fekete Bentley állt a repülőtér előtt, kétöltönyös fazon feszített terpeszben az ajtónál. Lassan fiatalok tekintetét kezdtem vonzani, sejtették, hogy valami híresség vagyok, de a koreai iparban szinte eltűnök, mégis a telefonok kameráival felém fordultak, nem visítoztak, de megörökítettek.

- Feltűnőbben nem lehetett volna értem jönni? – kérdeztem, miután a sofőröm beült a volán mögé, a két másik fazon a mögöttünk parkoló Mercédeszben foglalt helyett, és szorosan követett minket, ahogy elindultunk.

- Az édesapja ragaszkodik a védelméhez – válaszolta Namjin.

- Kitől véd meg, magától? – fontam karba a kezemet, és figyeltem, ahogy elindultunk a hosszú úton Incheonból, Szöul felé.