A tanárbácsi kedvence

XXIII. fejezet

Az ajtó hangos becsapódása zengte be az egész házat, ahogy egy már őszülő, középkorban lévő férfi próbálta becsukni. Orra alatt elmormogva egy rövidke káromkodást, kezdte el magáról lehámozni sötétkék kabátját, melyet az akasztóra dobott. Barna lakkcipőit ledobta lábáról, és a többi mellé tette, de meglepődött, mikor meglátta, hogy pár cipővek több van ott, mint ahogy szokott lenni. Az egyik pár ismerős volt neki, míg a másik nem. Apró lábakra valók voltak, s ezek arról árulkodtak, hogy fia tényleg elhozta a barátnőjét hozzájuk erre a három napra. Egy hatalmas adag levegőt kifújva szólalt fel hangosan, miközben kezéb vette a bőrtáskáját, melyben papírok tömkelege sorakozott fel.

- Sziasztok! - hallatszott fel mély hangja s belépett a nappaliba, ahol felesége, egyszem fia, és amellett egy ismeretlen lány ült, akiről tudta hogy a kis barátnő. Egy pillanatra még le is fagyott ahogy realizálta, a lány nem idevalósi. Vörös fürtök, világos szempár, hófehér törékeny test... Külföldi... Miért pont egy külföldit választ a fia? Ő jobbat érdemel! Az előző barátnője sokkal szimpatikusabb volt számára már első látásra is, mint a másik, aki pont vele szemben ül - Sziasztok - köszönt még egyszer.

- Szia Drágám - mosolygott rá felesége, majd mindketten a párosra vezették a tekintetüket.

- Szia apa - köszönt neki YoonGi - Ő itt a párom, Hannah Wick - mutatta be neki a vörös hajkoronájú lányt, aki azonnal lépett erre.

- Jó napot - hajolt meg mélyen és tisztelettudóan a férfi előtt - Hannah Wick vagyok. Nagyon örülök hogy megismerhetem. Sokat hallottam magáról a fiától - mosolygott rá szelíden, egy kicsit félve, hogy megtörtje a köztük lévő jeget. A férfi végigmérte fiát, feleségét és a lányt, s jobbnak látta, ha tényleg enged egy kicsit tartásából.

- Min YoonJin. Én is örülök a találkozásnak - mondta szinte teljesen monoton hangon, melyről már a család minden tagja tudta, az apuka nem kedveli túlzottan. Próbálta valamennyire takarni ellenszenvét és nemtetszését, de valahogy nem sikerült neki, és ezt az egész társaság érezte, s ez a dolog legjobban Hannah szívét nyomta. Hát ő is elítéli... - Vacsorázunk? - szólalt meg hirtelen ezzel megszakítva a kínos csendet - Hosszú volt a nap, együnk - mondta, majd a társaság mellett elsétálva az emeletre ment, miközben folyamatosan, magában átkot morgott az idegenre...

...

A négy személy csedben evett az asztalnál, s csak a tányérokon csengő kanalak és villák hangjai zengték be az étkezőt. YoonGi és Hannah egymás  mellett ültek. Az anyuka a fiával szemben, s a családfő helyén az apuka foglalt helyet. Az anyuka megelégelve a kínos csendet, megszakította azt.

- Na és fiatalok, hogy keveredtetek össze? - tette fel kérdését kedvesen és az előtte ülő párosra nézett, kik abbahagyva az evést, egymásra néztek.

- Erre én is kíváncsi vagyok... - morogta orra alatt az apuka, majd szúrósan a fiára vezette tekintetét. YoonGi füleit sértette hangneme, de mintha meg sem hallotta volna, egy nagy levegőt vett, majd belekezdett.

- Hannah családja melletti házat vettem meg - kezdett be - A családja azonnal megkedvelt. Sokszor meghívtak ebédre, én is meghívtam őket... - az asztal alatt megfogta kedvese kezét, majd rápillantott, de utána szemeit visszavezette szüleire, s folytatta - És mikor elkezdődött neki az iskola, sokszor segítséget kért tőlem irodalomból és történelemből... Egy idő után már nem a tananyagokról beszéltünk, hanem elkezdtük jobban megismerni egymást... - újra a mellette ülőre nézett, és egy pillanat alatt, tekintetük összekapcsolódott. Még a beszédben is megállt, ahogy azokba az ártatlan, zöld szemekbe pillantott. Hannah boldogtalan volt, amiért nem vállalhatják fel kapcsolatukat, még szüleik előtt sem.