Révülés

1. fejezet: Gyógyulás

Visszatérés...? Csakhogy nem mozdulnak a karjai, nem tudja kinyitni a szemét. A lába mintha nem a sajátja volna. Oldalába éles fájdalom hasít, oda kapna, de magatehetetlenül fekszik. Úgy dönt, hogy még megpróbál pihenni, hátha a következő ébredés több sikerrel jár. Utolsó emlékképe, vagy inkább érzete az, hogy az oldalát beborítják egy langyos, furcsa szagú valamivel, melynek hatására lassanként enyhül a fájdalom, majd álomtalan alvásba merül.

Másodjára tudata már hosszabb ideig tartott vele, de közben azt gondolta, bár inkább hagyná el újra... Érezte, ahogy tehetetlen testét valaki óvatosan mosdatja, közben könnyedén forgatja, pedig Geysa nem volt kis ember és a kezeket, melyek ezt művelték vele igencsak aprónak érezte. Minden mozdítás, nyomás olyannyira fájdalmas volt, hogy menekülni próbált ebből a féléber állapotból, de egy halk hang figyelmeztette: „...Még ne!.." Majd fejét megemelték, langyos italt itattak vele, melytől forgott a gyomra, mégis mintha erőt adott volna. Ekkor hagyta el újra minden fizikai érzékelése.

A következő időszakban emlék-darabkák sokasága árasztotta el. Álmodott. Gyermekkora kellemes és tanulságos tapasztalásai megörvendeztették fáradt agyát, régmúlt ízek, illatok keltették életre lelkét és testét, de lassanként előjöttek utolsó élményeinek képei is. Az összeütközés, a vágta, a lovak, a csata... Aztán éles fájdalom és lezuhan a földre. A földbe csapódás emléke ébresztette fel újra, most először karját felemelte és leengedte, irányítani még nem tudta. Ekkor finom illat lengte hirtelen körbe, érezte a légmozgást is egyúttal. Lassan kinyitotta a szemét. Félhomály volt a jurtában, de még így is hihetetlenül erősnek tűnt a fény, melyet a szeme hosszú idő után befogadni kényszerült. Könny csordult végig az arcán, kezével erőtlenül próbálta meg letörölni. Megkísérelt körbe tekinteni, de csak annyit látott, hogy egy elfüggönyözött, lekerített jurta részben fekszik, alatta kemény szalmaágy. A sátor közepe felől tűz világított át a függöny ráncai között. Újra érezte azt az ismerősnek tűnő illatot, mikor valaki a szájához emelt egy szilkét, s itatni kezdte. Jóleső, hűvös folyadék csorgott le a torkán, bor íze tűnt át az édeskés, kicsit savanykás szagú italban. A nyelés fárasztó volt, néhány korty után kezével jelezte, hogy elég. Sebe sajgott, de a fájdalmat elviselhetőnek érezte, hát megpróbált felülni, de egy határozott kéz visszatartotta, tulajdonosa halk szóval mondta: „- Ez nem idő még erre... Csitulj. Igyál..."

Határozott női hang volt, próbált felé nézni, de pár korty után eszmélete újra magára hagyta. Alvása ezúttal hosszú és pihentető volt. Ápolója nézte az alvó férfit, most először látta nyugodtnak az arcát. Kezét mellkasára tette, ellenőrizte szívének ritmusát, a test hőjét, mely talán végre lázmentes volt, hűvös verejték borította. Sokat tudott a lázról, tudta, hogy egy ideig jó, majd muszáj visszafogni, hogy ereje ne pusztító legyen, gyógyítson. Ismerte a gyógyító füveket, tudta miből készítsen főzetet, ami enyhíti a lázat, vagy miből állítson össze borogatást a sebre, ami tisztítja, összehúzza, fertőtleníti azt. Sokat tanult már erről az évk alatt, melyet az óvó táltos közelében töltött.

A törzs belső gyűrűjének főtáltosa, Zabér már többször köszöntötte a napot az énekével, mint két kezén az ujjai, mióta Vari, az uros, a férfi mellé rendelte, mintegy viszonzásképp, hiszen az ő életét mentette, amikor a ravasz bolgár nyílvessző ledöntötte a lováról. Csoda volt, hogy esés közben lova nem temette maga alá, mert vele egy időben kapott szegény pára is halálos sebet. Nagyon gyorsan zajlott minden. Menekülni kellett, s neki elég ideje maradt elbújni, miközben látta, hogy a férfit egy lovas társa emeli lova hátára maga elé, majd megérezte, hogy a másik férfi őt keresi a tekintetével, halkan füttyentgetve. Kibújt hát menedéke mögül és megmutatta magát, majd hirtelen valaki felkapta és maga elé vette lóhátra. Aztán csak a vágta maradt meg benne, ahogy a két ló száguld egymás mellett. Végre beértek a külső gyűrűbe, majd azonnal a főtáltos elé vitték a sérültet, aki megérintve a férfit, rövid időre magába révedt, végül annyit mondott, van remény. Majd a lányra mutatott, aki megértette, hogy kezébe adta a férfi életét.

„- Mutasd, amit tanultál Rasdi. Állítsd újra talpra. Tartozol neki."

Az emlékezésből Geysa mozgolódása zökkentette ki. A férfi arca összerándult, álmodott talán... Fájdalmas lehetett az álom, friss veríték ütközött ki a homlokán, melyet a lány óvatosan letörölgetett. Betekintett az oldalára tett borogatás alá, megkönnyebbülten látta, hogy a seb tiszta, gyógyulásnak indult. Rasdi arcán halvány mosoly játszott, büszkeség töltötte el, már biztosan tudta, hogy az ápolására bízott ember talpra fog állni. Most ott merte hagyni, hosszan fog aludni a főzettől, melyet megitatott vele. Több napot kell még fekve töltenie, de addig lesz mellette, míg az uros vagy a Zabér másként nem dönt. Vagy a férfi nem utasítja el, hogy ápolja, megérintse... A falu így is furcsán nézte, ahogy ki-be jár a gyógyító helyként kijelölt jurtából, nem volt megszokott, hogy a sérült férfiembert nem az uros vagy a táltos vigyázza. De Rasdi az elmúlt napokban már megszokta, hogy rá nem úgy néznek, ahogy a faluban élő többi nőre és nem foglalkozott vele. Elindult a mezőre, újabb adag gyógyító főzetet kellett összeállítania és fel kellett készülnie a szokásos esti rituáléra, hogy a következő napokat megtámogassa. Innen már mozgalmasabb időszak következett, hisz betege a gyógyulás útjára lépett.

Geysa kimerülten ébredt, fel kellett kelnie, dolgát akarta végezni. Nem akart belegondolni, hogy míg kényszerű fekvésben kellett töltenie az elmúlt időt, tudat és férfierő nélkül, mégis hogyan látták el, csak azt tudta, hogy nem mehet így tovább. Halkan felnyögött, amikor egészséges oldalára próbált meg hengeredni. Szemébe könny szökött, mélyet sóhajtott, a levegőt benntartva próbált meg felülni. Sikerült ugyan, de szédült, kapaszkodója nem akadt, feje szívverésével egy ütemben lüktetett.

"Korán van ehhez...Maradj..." Hallotta a már ismerős női hangot, de a félhomályban nem tudta kivenni, hogy ki az, ismerős-e a gyűrűből, vagy a környékből.

"Muszáj...mennem..." Mondta a férfi, talpát a földre helyezve, ellentmondást nem tűrően.

"Ehh, de erősnek hiszed magad. Vigyázz a sebedre, támaszkodj rám... " Dohogta Rasdi, majd Geysa a nálánál vagy két fejjel alacsonyabb nő vállára támaszkodva támolygott ki a sátorból, a nő aztán kezébe egy kampós végű botot adva segítette tovább az illemhely felé, majd kisvártatva elengedte. "Tényleg erős..." Gondolta magában, elszaladt gyorsan a jurtába, tiszta bőrt terített a szalma-ágyra, majd megvárta és visszasegítette az embert a gyógyító jurtába.

" Te gondoskodtál rólam?" Kérdezte a férfi. A nő csak bólintott, miközben az ágyra ültette és segített neki eldőlni. Azonnal a sebet ellenőrizte le a kötés alatt, félt, hogy felszakadt, de megnyugodva látta, hogy a férfi mindenre jól reagált, hatottak a főzetek és a borogatás, erősödnie kell már csak. Geysa most jobban megfigyelhette ápolóját. Fiatal nő volt, de a korát ennél jobban nem tudta behatárolni. Nem emlékezett rá a faluból, de valójában még alig emlékezett valamire a közeli múltból... Sötét haja, mely inkább barna volt, mint fekete, szoros fonatban volt összefogva, egyetlen vastag copfban. Ruhája férfias volt, kényelmesnek tűnt, nem hasonlított az asszonyok kedvelt, csinosított ruhadarabjaihoz. Nadrágot viselt, alsóruhája fölött kis kaftánt, melyet bőr öv fogott össze. Saruja szorosra volt fűzve lábfején és bokáján. Vastagabb bőr övén sok kis fityegő lógott, tűtartó, kés, csont-tokocskák, melyekben ki tudja, mit rejtegetett. Ami viszont a leginkább megragadta a férfi figyelmét, az az illata volt. Szedett-vedett kinézete ellenére tiszta szagú volt, a ruházata és haja is ápoltnak tűnt. Nem nézett Geysa szemébe, arcát nem emelte fel, tekintetét a férfi nem tudta elkapni.

"Enned kell most, hozok kását." Mondta a lány, majd elsietett, magára hagyva a férfit, akinek az első gondolata a kására annyi volt, hogy csak enni még ne kelljen... Kisvártatva azonban Rasdi gőzölgő szilkével jelent meg, s az étel gőze, ahogy megcsapta Geysa orrát, máris gyomra korgását idézte elő.

"Forró, lassan edd, lassan nyelj... Utána feküdj, aludj. " Ugyan nem parancsolta, de ellentmondást nem tűrő hangon közölte ezeket a férfival Rasdi, majd kezébe tette a szilkét egy kis fakanálkával. Halkan mormolt még valamit magában, majd megvárta, míg az első falatok elfogynak a tálból, azzal otthagyta betegét. Szíve megnyugodott, megtette a dolgát. Az uroshoz tartott, tudta, hogy hamarosan újra el kell hagynia a gyűrűt, hogy azon kívül folytassa életét, ahogy addig tette.

Az uros elment a jurtába, szólt Geysával, majd visszament a távolabb figyelő Rasdihoz. Csak pár szót mondott neki, Geysa a jurta ajtajából figyelt feléjük, imbolyogva kapaszkodva, kezét oldalára szorítva. Azután a lány elment.