Révülés

12. fejezet: Merengések

   Mielőtt a házak közé értek volna, elengedték egymást, betartva ígéretüket, melyet Suronnak tettek. Nem látták azonban azt az embert, aki a fák között sétált ekkor és felfigyelt rájuk. Valamiért Szula sem jelezte az idegen jelenlétét... Rasdi az öreget kereste fel az ispotályban, Geysa pedig visszament a műhelyébe, majd hamarosan katonái között ült és estebédet fogyasztottak el közösen.

Suron jobban volt, a pihenéstől meg is erősödött kissé, így az ágy szélén ült, mikor a lányt belépett a sátorba. Rasdi ellátta, ételt, italt szerzett, eközben hallgatta, ahogy a táltos okítja a gyűléssel és a közeljövővel kapcsolatosan.

"...Lányom... Te vagy a kulcs, a megoldás törzsünknek. Kell az erőd, hogy a frank kutyákat legyőzzük, vagy elkerüljük, vagy ahogy a Világlátó jónak látja. Látó vagy. Utódom vagy. Amikor sor kerül a bejelentésre, hogy átadom neked a helyem, nagyon sokan lesznek ellenségesek veled. Mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy méltatlannak ítéljenek meg, az első amit majd felhoznak ellened, az a női tisztaságod. Tudnom kell, hogy még érintetlen vagy és nem engedted magadhoz túl közel őt férfiasságában..."

Rasdi elpirult, végifutott rajta a hideg és lábai egy pillanatra elgyengültek. Végül összeszedte magát és határozottan válaszolta:

"Geysa vigyázott rám, nem tettünk olyat, mit nem szabad a beavatás előtt Suron."

"Hiszek neked, bízom bennetek, de mostantól még jobban kell vigyáznotok. Sem a gyűlés előtt, sem közben vagy utána, egészen a beavatásodig nem érintkezhettek már. Nem beszélhettek, nem üzenhettek egymásnak. Vannak rosszakarók itt, akik nem támogatják majd, hogy egy nő kövessen engem, féltékenység és becsvágy uralja a lelküket, de jobb, ha elkerüljük a pletykákat... Ígérd meg, hogy még csak nem is keresed Geysat..."

"Ígérem Suron." - monda a lány lehajtott fejjel. Tudta, hogy így kell lennie. Közben furcsa, baljós érzések jelezték neki, hogy valami veszély közeleg. Ismét eszébe jutott az álma is...

" Most menj, keresd meg Kuncsot. Beszédem van vele is."

A lány a katonák szállása felé indult, bízva abban, hogy legalább véletlenül megpillanthatja kedvesét, de előbb futott össze Kunccsal. Suron végül a fiúval üzente meg Geysának azt, amit a lány lelkére is kötött. Nem találkozhatnak, nem beszélhetnek, nem érintkezhetnek semmilyen módon, jó ideig. Geysa az üzenetet műhelyében hallgatta meg. Gyomra összeszorult, de megértette, miért kell így lennie. Szerelme nem keveredhetett szóbeszédbe miatta, s míg táltossá nem avatják, kénytelen lesznek elfogadni, elviselni egymás hiányát. Pár napról volt csupán szó, de ettől függetlenül a férfi már az első óra után úgy érezte, hogy meg fog bolondulni, hogy ilyen közel van hozzá Rasdi és még csak nem is találkozhatnak. Próbálta gondolatait a közelgő veszélyhelyzet elhárítására összpontosítani, egyelőre még nehezen ment, de aztán a népe iránt érzett szeretet és a katonái felé már oly sokszor bizonyított hűsége segített a feladatra koncentrálni. Folytatta a már megrajzolt mintát, elővette szerszámait és nekilátott dolgozni. Gondolkodnia kellett. Megoldásokat kellett találnia. A népének, törzsének életét kellett most helyre billenteni. Hirtelen felállt, katonai egyenruháját vette fel, szablyát, kést kötött övére és elment, hogy emberi között töltse el estig az időt, hogy velük közösen próbáljon meg kiutat találni a kilátástalanságból.

Suron - míg Rasdi elment a gyűlés előtt kicsit feltöltődni, magába révedni -, átgondolta, hogy mire kell ügyeljen majd, mit hogyan mondjon, jelezzen a változásokról a többi táltosnak, katonai vezetőknek. Tudta, hogy Zabér, a főtáltos rendkívül nehéz jellemű, féltékeny és anno, mikor a talált gyermekkel a gyűrűn kívülre költöztek, tán ő volt a legboldogabb, hogy átveheti az ő belső gyűrű-beli szerepét, melyet akkor Suron átruházott rá. A jelenlegi helyzetben azonban nem maradhattak a gyűrűn kívül, a lány csodálatos érzékeivel, jelzéseivel ott kell, hogy segítsen, másrészt biztonságosabb, ha ott van a katonák által legjobban védett helyen. Tudta, hogy Geysa is vigyázni fog rá. Amit nem tudott, az az, hogy pontosan mennyi ideje is van még hátra. Végtagjaiban úgy érezte, már lassabban csordogál a vér, fejében időnként mintha nem lett volna meg az a tudás, amit addig birtokolt. Közel van útjának vége, csak annyit akart, hogy a Rasdit biztonságban hagyja ott a többi táltos között. "...A beavatáson mindenképpen még ott kell lennem...át kell adnom neki, át kell adnom neki..." Fáradtan dőlt hátra fekhelyén és szemét becsukva várta, hogy leszálljon az est.

Sürgött, forgott az egész törzs, készültek a nagygyűlésre. Egyre jobban érezhető volt a katonai jelenlét, jóval több helyen álltak őrt, mint addig. Pár óra leforgása alatt rengeteg menekült érkezett, akiknek helyet kellett biztosítani. Az asszonyok nagy edényekben főztek, az ifjú lányok vitték ki a sátrakhoz az ételt, vizet. Féltek, hogy ha odaér a nagy sokaság, nem tudják majd őket hova elhelyezni. Övend kagán is népe között járkált, érdeklődött, mire van szükség, hova küldjön embert. Amikor Zabér jelzett, hogy leszállt az est és indulni kell a gyűlésre, a kagán elment házába, átöltözött, felkészült. Izgatott volt. Félt. Meg kell védenie a népét és most már azokat is, akik tőle kértek menedéket. Remélte, hogy a táltosai, varázsemberei megerősítik törzsét, segítik a döntéshozatalban. Bízott Suronban... Leginkább csak benne bízott. Az öreg olyan sok időt élt már meg, annyira sok tapasztalat birtokában volt, biztos tud megoldást... Sokszor hallgatta meséit, melyek valójában igazság-morzsák voltak törzsük történetéből. Mióta Övend élt, azóta csak idős emberként emlékezett rá, pedig már ő maga is közel ötször tíz nyarat megélt. Nem akarta ezt a helyet elhagyni. Virágzott a gyűrű, sokasodtak és fejlődtek. Nem lehet, hogy az egészet lerombolják, hogy hitüket erőszakkal elvegyék...

A délután folyamán megérkezett - családjuk megmaradt tagjaival - a három ismerős kagán is, Vajta, Gábos és Sejbán, ők is készülődtek az estére. Több sebesült katonát ápoltak már az ispotályban. Arcukon komorság tükröződött. Aki mozogni tudott, az szintén az esti összejövetelre készült. Ott akartak lenni, ahol jövőjükről, sorsukról döntenek... A férfiak arcán aggodalom tükröződött, a menekült nők megviselt testtartásán nyoma sem volt az avar asszonyok büszkesége, a gyerekek szinte el sem mozdultak a felnőttek mellől, anyjuk vagy apjuk ruháját fogták, vagy csak szorosan álltak mellettük s követték őket mindenhova a táborban. Övend, ahogy lassan sétált a gyűlés helyszíne felé, végignézett rajtuk. Kihúzta magát, mindenkihez szólt néhány szót, a gyermekek fejét megsimogatta, a megtörtnek tűnő kagánokat válluk és alkarjuk, majd homlokuk összeérintésével köszöntötte. Biztató szavakat váltott velük és hívta őket, hogy tartsanak vele a gyűlésre.

Rasdi elmerült önmagában, próbálta megismerni az érzéseit, hogy vajon ő maga mit szeretne? Valóban követni akarja Suront? Igazán táltossá akar válni, vagy egyszerűen csak asszonyként kíván létezni Geysa oldalán? Mit tegyen, hogy mindkét vágya teljesüljön? Táltos sosem fogadott eddig maga mellé asszonyt, s az, hogy táltos asszonyként ő férjet válasszon, egész egyszerűen szembe ment minden addigi elvárással, hagyománnyal. A törzsnek szüksége van rá, zsigereiben érezte és tudta, hogy a közeljövőben nagy hatással lesz népének életére ebben a felfordult helyzetben, amibe a frankok kényszerítették őket. Nem akart bizonytalan lenni, addigi életében mindig követte ösztöneit, melyek sosem hagyták cserben. Az ereiben áradó szerelemtől még erősebbnek érezte magát. Társa megtalálása életének csodája volt, szerencsés és kívánt dolog, s bár a beteljesülés még váratott magára, mégis tudta, hogy csakis megerősíti és nem elgyengíti el a férfi jelenléte mellette. Nem tudta miért kell így lennie, csak elfogadta, hogy a pillanatnyi helyzetben nem találkozhatnak, de azt érezte, hogy nagyon nehéz lesz megoldani, hogy akár véletlenül is ne fussanak össze valahol az elkövetkező napokban. Nehezen állta meg, hogy ne keresse meg Kuncsot, hogy üzenjen Geysának, jól van, miatta ne aggódjon. Így most csupán magába elmerülve küldhetett felé jeleket, bízva abban, hogy a férfi érzi azt.