Révülés

13. fejezet - A gyűlés

   A dobok hangja messzire elhallatszott, ahogy Rasdi és Suron egymásba karolva közeledtek a gyűrű középpontja felé. Estébe hajlott már az idő, a fények elszürkültek, de már látszott a gyűrű közepén felélesztett hatalmas tűz szinte nappali fényt adó lángja. Lassan haladtak, mellettük ismerős és ismeretlen emberek mentek el a tűz irányába. Katonák, férfiak. Nem beszélgettek. Máskor a gyűléseket megelőzte egy kis étel, ital fogyasztás, hagyományos táncaikat a törzs ifjai táncolták el, a gyerekek pedig a gyűlés megkezdése előttig maradhattak a felnőttek mellett. Most viszont gyermeket nem lehetett látni sehol, a gyűrűben most csak a dobolás hangja szólt, ami kissé vészjóslónak is tűnt Rasdi számára. Megborzongott. Jöttek a más törzsbéli kagánok és feleségeik, leültek a nagy körben az őket megillető, vendégeknek és magas tisztséget viselő embereknek kijelölt helyekre. Megjöttek a katonák és hadnagyaik. Rasdi elmosolyodott, mikor egy pillanatra megérezte kezén a mellette elhaladó Geysa röpke érintését, miközben kissé meghajolva köszöntötte Suront. Kuncs, aki követte Geysát, rámosolygott a lányra, ahogy elhaladt mellette. Jólestek Rasdinak ezek a röpke, pillanatnyi megerősítések, annak ellenére, hogy lelkében nyugalom honolt, tudta mit és hogyan akar. Elkapta Suron enyhén rosszalló pillantását is, ami hamar megenyhült, ahogy a lány megszorította a karját. Rasdi követte szemével Geysát, ahogy a magasabb rangú katonák sora helyett emberei között telepedett le, s közben arra gondolt, hogy bizonyára ezért is szeretik annyira, hogy tűzbe mennének érte bármikor.

Sorra érkeztek a táltosok, urosok is. A tűz mellett egy hatalmas áldozókő volt, amellé ültek le. Zabér tekintetét a lány magán érezte, szinte végig, ahogy odavezette Suront. Rasdi nem ült le közéjük, Suron mögött helyezkedett el, hogy bármikor segíthessen neki, de ez kicsi lány kora óta így volt, tulajdonképpen eddig minden a megszokott rendben követte egymást. A férfiak, vezetők és asszonyaik halkan beszélgettek, míg mindenki megérkezett. A dobok folyamatosan, kissé montonon szóltak. Körbe kínáltak némi italt, szárított húst, de kevesen fogyasztottak belőle. Feszült várakozás volt érezhető, mindenki Övend kagánt várta, hogy megkezdődjön a gyűlés.

Rasdi elhelyezkedett Suron mögött, onnan elég jól belátta a teret, megfigyelhette a más törzsbéli kagánokat, nézte a katonákat, ahogy olykor hevesen gesztikulálva vitatják meg a felvetődött témákat és természetesen Geysat leste, ahogy szinten belemerül a beszélgetésbe, de tudta, hogy érzi őt. Nehezen volt elképzelhető, hogy nemsokára ő, Rasdi kerül a porondra, és egy napirendi pont lesz a nagygyűlésen az ő beavatása. Most egy kicsit kevésbé akarta, szerette volna elódázni inkább...

Ekkor jelent meg Övend kagán és kísérete. A számára és kíséretének fenntartott helyének elfoglalása után alig láthatóan intett a táltosok felé, akik megkezdték a gyűlés felvezetését. Áldozati állatként egy bárányt választottak. Rasdi küldött felé egy hálát és nyugtató mantrát, amikor a nyakába szúrták a tőrt és kérték a Nagy Világoltalmazót, hogy támogassa döntéseiket aznap este, segítse a törzset és vendégeiket, hogy a megfelelő utat válasszák. A lány ugyanezt kérte a számára fontos eseményekkel kapcsolatosan...

Övend az áldozathozatal után hosszan beszélt, elmondta a tapasztalásaikat, a híreket, majd megkérte a más törzsbéli kagánokat, hogy számoljanak be ők is első kézből, hogy honnan jöttek és miért menekülnek. A legtöbben ámultan hallgatták a pusztítást, az asszonyok és gyermekek elrablását, a kényszer vallatásokat és hit-térítéseket. A frankok seregének óriási tömege rémisztő volt, bármennyire is lovas, harcos nép az avar, a hatalmas létszám ellen mit sem tehetnének a jelenlegi helyzetben. Kiderült, hogy sokan már behódoltak a frankoknak, hogy életüket, családjukat mentsék, vagy a rengeteg ajándék és megvesztegetés hatására lettek befolyásolhatóvá. Akik most menekültként a gyűrűbe érkeztek, inkább népüket mentették, családjaikat menekítették, oltalmat kerestek.

Övend megtudta, hogy nagyon sokan tartanak még feléjük. Aggasztó volt, hogy a további menekültáradatot nem tudják már befogadni, sem hely, sem élelem nem volt elegendő. Első döntésként tehát azt hozták, hogy másnap három irányban küldenek ki lovasokat, hogy térképezzék fel a távolabbi területeket, ahova esetleg a menekülteket elszállásolhatják, átmeneti otthonokat biztosítva számukra, míg vezetőjük nem dönt a végleges letelepedésükről. Természetesen ez nem volt egyszerű, hiszen a feléjük tartó irdatlan sereg ugyanúgy leigázta volna őket, így hosszú távú megoldást nem jelenthetett volna a költözés és letelepedés.

Mivel a beszélgetések során minduntalan felvetődött, hogy a jövő mérhetetlenül bizonytalan, a táltosok felé fordultak ismét, hogy segítsenek a döntéseikben. Ekkor állt fel Suron és kezdett el beszélni.

"Az én törzsem avar törzs. Nem vehetjük fel mások hitét, nem dönthetnek mások a sorsunkról, csak mert ember fölénnyel és nagy vérrel szerzett birodalommal bírnak. Túl sokan vannak és csak az erőszak van a kezükben ellenünk, mint eszköz. A mi dolgunk az, hogy cselesen gondolkodjunk, szinte eltűnjünk a szemük elől. Lovas nép vagyunk, remek fegyverekkel, leleményes és harcias katonákkal, lovas íjászokkal. De ekkora erővel szemben csak a vesztünkbe rohannánk. Népem... Én már nem sokáig tudok ebben segítségetekre lenni, de van valaki, akinek átadom a helyem, s aki olyan tapasztalás és látás birtokában van, ami igazán keveseknek adatik meg..."

Ezeknél a mondatoknál Zabér kihúzta magát, büszkén körbenézett. Az ő olvasatában Suron szavai róla szóltak. Meg akarta kaparintani az ő tisztségét is, pedig a szertartásokat és vele járó áldozati eseményeket nem belső érzékből, hanem rutinból és feladatként végezte, nem is igazán szerette. De a tisztséggel járó tiszteletet és privilégiumokat magának akarta és ezért bármit megtett volna... De Suron másként folytatta...

"Ismeritek a lányt, akit közel húsz nyara leltünk a körön kívüli áldozati sziklán." Sokan bólogattak, halk morajlás szaladt végig a tömegen. A vendégek csak néztek körbe, hogy kiről is lehet vajon szó... Suron folytatta.

"Ajándék volt ő a Világoltalmazótól, már az első perctől tudtuk. Ez a lány, ki lassan már asszonnyá érik, látó..."

Ekkor újabb suttogás és kissé hitetlenkedő hangok hallatszottak, felhangzottak az "hiszen ez csak egy nő", "micsoda képtelenség" és hasonló szóbeli megnyilvánulások is. Zabér felállt a helyéről és karba öltött kézzel járt fel s alá, mint ketrecbe zárt vad. Udvariassából nem szólt bele az öreg táltos beszédébe, de véleménvenyét már megformálta...

"Ez a lány esőt fakaszt a semmiből, megérzései kisgyermek kora óta vezetik előre ezen az úton. Úgy "beszél" az állatokkal, mintha emberi nyelven értene velük szót. Nincs más hátra, mint hogy beavassuk, hogy ő válthasson fel törzsünkben engem... Többet tud majd segíteni, mint én... Az én időm lejárt..."

Most kezdett el igazán zúgolódni a tömeg... Zabér magából kikelve hadonászott és gesztusaiból látszott, mennyire nem érti és érzi, amit az öreg táltos felvezetett a törzsnek. De sokan hasonlóan vitakoztak a körülöttük lévőkkel. Suron döntése és bejelentése nagy zavart okozott az amúgy is felfokozódott helyzetben...