Révülés

9. fejezet: Vért a vérhez

   Hajnalodott. Geysa nézte a lányt, ahogy a kicsiny ablakon át beszűrődő fénysugarak körbeölelték az arcát, vállát, végigsimították csípőjének vonalát. Legszívesebben maga is ugyan ezt tette volna, de félt, hogy akkor felébreszti a nyugodtan alvó kedvest, így megálljt parancsolt kezének. Soha nem érzett még így valaki iránt, ennyire a szívével és lelkével. Több, mint kétszer annyi nyarat megélt már, mint amennyit ujjain meg tudott számolni, asszonyokat is ismert, de soha nem maradt meg egyik mellett sem, csak kedvét töltötte velük, ha úgy esett, de nem volt létkérdés, hogy így tegyen. Sokat utazott. Volt, hogy majd egy évig távol volt a törzstől, mert követségbe ment távolabbi népekhez, majd hosszabb ideig ott ragadt, hogy tanuljon tőlük. Így tanulta ki az ötvös mesterséget is.

Egy idő után valahogy várni kezdett. Nem tudta mit, de folyton feszült volt miatta. A műhelyében, ha elmélyült munkájában, akkor érezte sokszor, hogy fontos dolgot fog megélni hamarosan. Álmai zavarosak voltak, érthetetlenek, gyakran napközben is érzések és villanások árasztották el, amitől zavarba jött vagy éppen le kellett ülnie, mert olyan erővel törtek rá, hogy elvesztette koncentrációját, két mondat között szava szegett lett. Annyit érzett csupán, hogy szíve gyorsabb ritmust jár, lélegzete hirtelen kihagy. Mintha valamiféle hullám járta volna át ilyenkor, ami ismerős volt ugyan, de nem tudta honnan. Most, hogy Rasdi mellett ébredt, pontosan megértette ezeket a villanásokat, érzelem hullámokat. A lány egyre közelebb került hozzá. Az időben többször megfordult a gyűrűkben, s bár nem találkoztak össze, valószínű, hogy kisugárzása, aurája már akkor megtalálta Geysát.

Rasdi halk morgás-szerű hangot hallatott, miközben ébredezett, s ahogy megérezte a férfi jelenlétét, azonmód bújt a mellkasára, s lábával átfonta derekát. Geysa megörült, hogy végre rásimíthatja tenyerét a lány derekára, magához húzta még szorosabban és ajkát kereste, hogy egy hosszú csókot váltsanak. A lány odaadó volt és természetes, teste egy idő után reszketett a férfi érintésétől. Ölelésükben eltávolodtak a valóságtól, mintha csak ketten lettek volt a pillanatban. Egyszer csak Szula jelent meg az ajtó függönye előtt, halkan morogva. Rasdi felnézett és elnevette magát...

"...Szula, te féltékeny vagy!..."

Erre már Geysa is felnevetett, a macska pedig ezen felbátorodva, dorombolva furakodott kettejük közé. Simogatták még kicsit, hogy végül felkeljenek és kimenjenek Suronhoz, a ház mögé. A táltos már meggyújtotta a tüzet és várta őket. Amikor leültek, egyszer csak a gyűrűből felhallatszott Zabér éneke, ahogy köszöntötte reggelt. Ekkor mindhárman egy pillanatra lehajtották a fejüket, hogy köszönetet mondjanak a Legfőbb Oltalmazónak, amiért elhozta az új napot. Rasdi magában azt kérte, hogy még legyen kis idejük, nyugalmuk együtt, mielőtt elkezdődik az új életük.

"...Áldozatot kell bemutatnunk a Legfőbb Oltalmazónak, hogy ilyen baljós harcból gyógyultan kerülhettél ki Geysa. És neked is köszönetet kell mondanod Rasdi, hogy a kezedbe adta azokat a dolgokat, amelyek segítségével felépülhetett és társaddá válhatott ez a férfi itt melletted... Kérjünk áldást az eljövendőnkre, hogy szívünk nyugalmat kaphasson és értelmet nyerjenek a további napjaink... "

Rasdi komolyan bólintott. Ő nem hozott soha állat áldozatot, távol állt tőle az övéi megsemmisítése, helyettük inkább saját vérét adta a művelethez. Most is erre készült. Suronnal előkészítették és az áldozó sziklára helyezték a kellékeket. A kis dobot, szilkéket, tűzgyújtó eszközöket, kést, étel és italt. Az öreg táltos a szikla mellé térdelt. A hatalmas kő közepén lévő mélyedésben tüzet gyújtott, kötegelt gyógynövényeket, fehér babért és más illatos füveket gyújtott meg. Fehér füst szállt fel, aromája belengte a környéket. Suron intett a lánynak, aki közelebb lépett, jobb karját nyújtotta elé. Az öreg gyengéden megvágta alkarját, kis edénykébe fogva fel a lefolyó vért. Rasdi gyors mozdulatokkal kötötte át a karját, hogy aztán a kis dobot forgatva a férfi mellé térdelve, lehajtott fejjel mondjon hálát a Világlátónak az elmúlt időszakért.

Geysa figyelte az összeszokott párost, fogát összeszorítva nyelt egyet, mikor a szeme láttára vágta meg a táltos a kedvest, de végül minden olyan gyorsan zajlott, hogy nem volt ideje aggódni. Rasdi egyszer csak felállt, hozzá lépett, kezét nyújtotta és odavezette szerelmét a sziklához. Jobb kezét kérte, másik kezébe kést vett fel, kérdőn párjára nézett, majd annak jóváhagyó bólintása után a férfi karját az övéhez hasonlóan megvágta, s ugyanabba az edénybe fogta fel a vért, mint amiben az övé volt. Eztán gyengéden bekötötte a sebet, vérehulló fecskefűt helyezve a kötés alá. Suron közben mormolt majd lassan rájuk emelte a tekintetét. A fiatalok lehajtott fejjel, kéz a kézben mondtak hálát a Legfőbb Világoltalmazónak és kérték, hogy ne veszítse el őket szeme elől, segítse útjukon és az eljövendőkben.

A szertartás után hosszú ideig csöndben ültek egymás mellett, némán ették reggelijüket, testüket és elmélyüket nyugalom járta át. Geysa figyelt fel rá, hogy egy idő után Rasdi a szokottnál is elmélyültebb. Ekkor Rasdi kérte Suront, hogy vonuljanak kicsit félre. A lány elmesélte az éjszakai álmot, látomást az öreg táltosnak. Suron félrehajtott fejjel figyelt, mondott pár szót, majd megölelték egymást.

"...Aggódnom kellene?..." - kérdezte a férfi a lányt, mikor az visszaült mellé.

"...Nem gondolom, csak álmot láttam és kértem, segítsen megfejteni...."

"...Tudhatom?..."

"...Meg fogod tudni, ha fontos. Ha nem, akkor csak egy kusza álom volt..." - Mosolygott rá a lány, amivel úgy ragyogta be kedvesét, hogy az magához vonta, és kibontott hajába bújva szívta be tiszta illatát.

Szula törte meg a csöndes ölelést, mikor reggeli vadászatából visszatérve kettejük elé ült hangos dorombolással, jelezve, hogy vele is törödhetnének már.