Révülés

2. fejezet: Talált gyermek

Rasdi tudta, hogy mennie kell, még mielőtt Vari odaért volna hozzá. Eddig nem volt benne semmi ellenérzés emiatt, de most, hogy ilyen hirtelen ki kellett szakadni a megszokott tevékenységből, összeszorult a gyomra. Figyelte magát, hogy megértse testének és lelkének engedetlenségét, de nem talált magyarázatot.

"Megtetted a dolgod, indulhatsz. Köszönet illet. Tovább már gondját viseljük Geysának, leróttad a tartozásod. Suron már vár."

Vari csak ennyit mondott, a lány tehát összeszedte átmeneti szállásáról ruháját, eszközeit, kis csomagba kötötte és elindult kifelé a belső gyűrűből. Ismerte a járást, kicsiny gyermekkorától tanulta a gyűrűkben a mozgást, emlékezetből fordult a titkos átjárók felé, hogy mihamarabb kiérjen. Sietnie illett volna, hogy az öreg Suron ne várakozzon, de valami húzta volna vissza. Lába ekkor futásnak eredt. Jólesett a mozgás, sokat ült a beteg ágya mellett, amit türelemmel viselt, de most látta be, hogy a kötött munka nem neki való. Szabad lelkű volt, szelleme mindig a természetbe hívta már kislányként is. Gondolatai ápoltja körül forogtak, hogy vajon biztos jól gondoskodnak-e róla, tudják-e mit tegyenek, ha rosszabbra fordul az állapota... Nem vitatkozhatott az urossal, nem volt abban a helyzetben, a döntés biztosan megalapozott volt. De mi van ha felszakad a seb... Gyorsan elhessegette a gondolatot. Áldoznia kell majd, hogy megóvják a férfit a jó szellemek, el kell űznie a rosszakat, a Legfőbb Oltalmazó segítségét is kéri majd. Lassított, abbahagyta a futást. Még hosszú idő, hogy elérje a külső gyűrűt, és a nap is lefelé hajlott már. Az levegő ebben az évszakban még este is meleg volt, nem félt a szabad ég alatt aludni, ha úgy esett. Szeretett elfeküdni a fűben és nézni az Oltalmazó teremtette fényeket az égen, míg álom nem jött a szemére. Már rég észrevette, hogy a fények felette ugyanott gyúlnak ki éjszakánként a sötét égboltozaton, és a fénylő pontok érdekes formákat adnak ki, ha közöttük elképzelt vonalakat húz. Néha felemelte a kezét és összekötötte a ragyogó pontokat. Néha lovat rajzolt, vagy madarat, virágot, emberfélét belőlük. Kedves szórakozása volt ez.

Már biztos volt, hogy nem ér ki teljesen kívülre, ezért megkereste azt a kis sövényest, amit telepítettek a második gyűrű tetejére. Szúrós bokrok voltak, de csak a felső részükön, ha az ember beférkőzött alájuk, jó alvóhelyet alakíthatott ki magának. Szeretett ott lenni, biztonságos volt, vad nem járt fenn, legfeljebb apró madarak, akik ébredéskor énekeltek neki. Hatalmas kendőjét kereste elő, bele burkolózott és ledőlt a bokrosban úgy, hogy lássa a mindent beborító eget.

A férfi, Geysa... Vajon tud aludni? Sebét kezelték úgy, ahogy meghagyta? Aggodalmat érzett, pedig a férfi erős volt, nem adott rá okot, hogy féltse, nem volt már veszélyben... Kereste magában azt, hogy miért gondol oda újra s újra, majd megpróbálta lezárni azzal, hogy sok időt töltött mellette, s a megszokás az, mi felé hajtja. Suron, az öreg táltos jutott most eszébe. Tán arra számított, hogy estére már mellette lesz, de most már várnia kell reggelig. Suronról senki sem tudta, mióta élhet, arcán annyi ránc volt, hogy ha nevetett, szemét szinte nem lehetett látni, s ha dühös volt vagy csalódott, már csak szeme villanásából értették. Régóta élt a külső körön kívül. Nem volt kivetett, nem. Bíztak benne, a gyűléseken mindig ott volt, véleményét meghallgatták és meg is fogadták. Suron Rasdi miatt vonult önként kívülre... Ezt elfogadták, de meg nem értették. Az öreg mindig is a maga útját járta. Rasdi is egy furcsa döntése miatt került mellé...

Amikor Rasdi már tudta az eszét, önmagát egészében érzékelte és szelleme nyiladozott, Suron sokszor mesélte neki el a történetet arról, hogy hogyan találtak rá a lányra. Kicsiny korában, onnantól, hogy először hallotta történetét, megesett, hogy Suron naponta kénytelen volt elregélni neki ezt a "megtalálás mesét". Végül annyira megtanulta és Suron is gyakran egyformán mondta, hogy szóról-szóra tudta már, s ha az öregnek nem volt kedve mesélni, önmagának mondta el, mintegy altatóként.

Rasdit a hegyen találták meg, a nagy áldozó sziklán, csecsemőként. Áldozni mentek fel a törzs táltosai, mert régóta csepp eső sem esett, s a termést meg kellett óvni. A gyermek hatalmas kendőbe volt bugyolálva, hangja nem volt, először azt hitték, hogy szelleme már a Legfőbb Oltalmazóhoz költözött, de mikor Suron kézbe vette, a baba ránézett, s szemében olyan értelem volt, mely ekkora gyermeknél még korainak érzett. Suron lassan kibontotta a kendőből, hogy lássák népük férfi vagy asszony sorainak tagja lesz-e. Az öreg bízott benne, hogy olyasvalaki helyezte ott el a gyermeket, aki lemondott róla, mert tán foggal született, vagy más testi jele volt annak, hogy táltosnak neveljék fel, hiszen volt már ilyen eset, és ez volt a legegyszerűbb eljárás. Mindenki tudta, hogy az ilyen gyermek táltosok közt nő majd fel, az Oltalmazó kívánta így. Ahogy lekerült a kendő a csecsemőről, a táltos előbb a hátát pillantotta meg. A medence fölött nem sokkal "kétszárnyú" anyajegy díszelgett, talán négy arany soldius is lehetett a mérete. Amolyan pillangó, vagy madár alakú volt. Suron elmosolyodott, örült, hogy utódot nevelhet esetleg maga után, de mikor fordított a gyereken, látta, hogy az asszonnyá fog felnőni. Először csalódott volt, majd a kislány elkezdett sírni, s ekkor egyszerre megeredt az eső. Előbb csak néhány csepp, majd szépen, ritmikusan elkezdett zuhogni. Zenéje volt az eső hangjának, mintha együtt sírt volna a gyermekkel. A táltosok meghökkenten állták körbe a sziklát, az áldozati állatok az elkerített akolban mozgolódni és hangoskodni kezdtek, a lányka pedig csak sírt és sírt, nagy hanggal, míg Suron gyorsan bele nem tekerte kendőjébe és magához nem szorította.

"Magam vigyázom, így akarom. Ti is láthatjátok, hogy asszonnyá lesz majd egyszer, de rajta van a jel, s az esőt hozta el nekünk. Más a gyermek, tudó a szeme, tanítom és nevelem, míg erőmből telik."

Ennyit mondott a táltos, de persze a többiek akadékoskodni kezdtek és gyűlést kellett összehívni a végső döntésről. A törzs kagánja, Övend meghallgatta a táltosokat, a tapasztalásukat, megnézte a gyermeklányt, végül megszületett a döntés. Suron nevelheti a lányt, de nem táltosnak, hiszen sem sámán, sem táltos nem lehetett asszony a törzsben, ám mindent megtaníthat neki, amivel a törzset szolgálja. Viszont nem élhetnek a gyűrűben, hanem a körön kívül kell szállást építeni maguknak, hogy a törzs ne zúgolódjon. Azonban szabad ki-be járásuk volt a gyűrűkbe és mindenből részesültek, amiből a törzs tagjai. Suron elfogadta ezt, a szállást megépítették néhány férfiú segítségével a gyűrűkön kívül, félig a hegy oldalában. Így jól láthatták fentről a főgyűrűt is akár, de az első bejáratot is szemmel tarthatták, ami nem egyszer tett jó szolgálatot, ha ellenség támadt rájuk.

Rasdit így nevelte fel hát Suron. A kendő, melyben találták, mindig a lánynál volt, nagyon vigyázott a szép anyagra, melyről nem tudták, hogy honnan eredhet, mintája nem volt szokásos a törzsben. Tartós volt, s bár a hosszú idő megviselte, mégis lehetetlen volt elrongyolni. Sokszor védte meg hidegtől, széltől, homokot szóró vihartól.

Suron előbb csak a növények és állatok ismeretét akarta neki tanítani, de a kislány annyi időt töltött ezek megfigyelésével, hogy egy idő után több mindent tudott már a körülötte élő természetről és annak lényegéről, mint maga a táltos. Titokban elkezdte hát tanítani titkos varázslatokra, igézésre, jóslatok megértésére, áldozat hozásra. Rasdi nagyon élvezte, ahogy egyre jobban belelátott ezekbe a dolgokba, de míg el nem érte a megfelelő kort, nem gyakorolhatta tudását. A táltos úgy tekintette, mintha fiú volna, aki teljesen jogosan kaphatott tanítást, és kegyesen elfordította a fejét, ha a lány nem bújt el jól, mikor próbálgatta friss tudományait.

Idővel annyira kitanulta a főzet készítést és a gyógynövények hatásait, hogy gyakran látogatta meg őt a törzsből egy-egy asszony, hogy tőle kérjen gyógyírt, áldást. Mindezt persze csak titokban, hogy ne derüljön rá fény, hogy Rasdit választották Vari, Suron vagy Zabér helyett. Ennek ellenére, ha a gyűrűkbe vitt a lány útja, fejüket elfordították, s nem beszéltek vele... A lány ezt nem bánta, szabadabbnak érezte magát a többi nőnél, de még a férfiaknál is.

Rasdi számolgatta a csillagokat a tüskés bokrok alatt, gondolatai ismét betegénél cikáztak. Eszébe jutott a férfi szívdobogásának érzése, saját szívére tette a kezét, majd lassan álomba merült.