| Sötét Érintés|

Tizenegyedik

| SÖTÉT ÉRINTÉS |
MAFFIÁBA SZERETVE 1.

Amikor a család az első...

- Eldöntöttem. Beveszlek a családi bizniszbe ! - bólintott Samuel, miközben Raphael a konyhában reggelizet. Próbálta figyelmenkívűl hagyni, az apja szavait, de a jelentéle feszűltséget okozott köztük.

- Dehogy veszel - tépett a kenyérből, felvágta a paprikát, és a paradicsomot, amit megsózott sóval.

- Rodrigez vagy! Felfogod, hogy mit jelent el? - fogta meg a vállát, és megszorította. - A vér kötelez! Érted ezt? - hajolt le hozzá.

- Ved le rólam a kezedet!! - pattant fel a székről, és fenyegetően feltette a mutatóujjat. - Jól tudod, hogy számomra halott ember vagy! - sziszegte a fogai közt, majd egy hírtelen mozdulattal lesöpörte az asztalról a tányért, ami apró szilánkokra tört össze a padlón. A hangos reccsenés közepette, Samuel összerezzent, és halvány mosoly bujkált az arcán.- Gyülöllek! - indúlt meg az ajtó felé.

- És itt is van - suttogta az apja. - Az ember, akit én teremtettem - suttogta büszkén, Raphael pedig minden szava miatt undorodott. Talán magától. Talán az apjától. De lehet mindkető is az oka. - Rodrigez - suttogta.

- A pokol bugyrain fogsz elégni! - csapta be az ajtót, és mérgesen a szobá felé vette az irányt. Felvett magára egy inget, a nadrágjába türte, a csuklójára pedig a drága óráját tette. Két kézzel a hajába túrt, és felsóhajtott. - Utállak - pillantott a tükörbe, és a saját arcképét fürkészte. Ekkor hallk kopogás törte meg a csendet. Raohael az ajtó felé pillantott, és kifújta magát. - Mi van?

- Csak én vagyok - nyitott be az ajtón Cameron, és a konyha felé pillantott.

- Mi volt az a kiabálás? Még az udvaron is lehetett hallani - rázta meg a fejét. Raphael csípőre tette a kezét, és megigazította az övét, ami a csípőjét keretezte.

- Nincsen baj! Neaggódj - erőltetett magára egy mosolyt, mert Cameron volt az, akit mindentől óvni akart. De amit megpillantott, amint közelebb lépett a testvéréhez, és megfogta a vállát. - Ez mi?- emelte meg az állát, és a felrepedt szemöldökére pillantott.

- Csak...elestem az udvaron - bólintott, a tekintetét pedig a padlóra szegezte.

- Most jól figyelj ide! - tette fel a mutatóujját. - Mert csak egyszer kérdezem meg! - mondta hallkan. - Apánk tette ezt veled? - tette fel a kérdést, Cameron pedig egy kis idő után bólintott.

Ekkor Raphael kirontott az ajtón, Cameron pedig utána futott.

- Raphael várj! - kiabálta Cameron.

- Hol vagy te rohadék?! - üvőltötte, a hangzavarra pedig Mateo is kilépett a szobából. Szinte lassított felvételben látta, ahogy Raphael megragadja Samuel gallérját, egy határozott mozdulattal lefejelte őt. Samuel hátra lépett egyett, Raphael pedig ökölbe szorította a kezét, és hatalmasat bemosott az apjának, aki az asztalra borúlt. - Ide figyelj te rohadék! - ragadta meg őt. - Ha mégegyszer kezet mersz emelni a gyerekre, akkor kitaposom a beledet!! - fejezte be, majd megragadta a testvérét, és maga után húzta őt.

- Apám ez durva volt - motyogta Cameron, Raphael pedig kilépett az udvarra, és a fehér galambok háza felé vezette a testvérét. Kinyitotta az ajtót, és maga elé engedte a fiút. - Azta! Eddig még soha nem engedtél be ide - lépett a galambokhoz, és elmosolyodott.

- Figyelj Cameron - támaszkodott Raphael az asztalra, és feltűrte az ingjét az izmos karján. A kezét végig vitte a tarkóján, és megdörzsölte a szemét. - Szeretném ha távol maradnál az apánktól - bólintott, Cameron pedig felé fordúlt.

- Mert olyat csinál belőlem, amit belőled is? - rázta meg a fejét. - Már gondoltam rá!

- De ne gondolj rá! Életem - nézett a testvére szemébe. - Te vagy a legfontosabb a számomra. Kérlek - tette össze a tenyerét. - Ha apánk bármit akar tőled, amit te nem akarsz megtenni, akkor szólj nekem - sóhajtotta.

- Rendben! Megértettem! - bólintott Cameron. - Nézd! - mutatott az ablak felé. Raphael a vaskeretekkel védett ablak felé pillantott, ahol a párkányon egy hófehér galamb pillantott befele.

- Hát vissza jöttél? - nyitotta ki az ablakot, és beengedte a galambot, aki a gazdája vállára repült. A kezébe vette a fehér szépséget, és megnézte a lábát. A levele már nem szerepelt ott. - Tehát elvitted hozzá? - suttogta.

- Kinek? Mit? - kérdezte Cameron.

- Ne legyél kíváncsi! - mosolyodott el a férfi.

- Mond már el tesó! - lépett mellé Cameron, Raphael pedig a tenyerébe tette a fehér szépséget.

- Küldtem neki egy levelet - mosolyodott el, és felsóhajtott. - Rosellának írtam valamit - fonta maga elött össze a karját.

- Még mindig annyira szereted őt? - kérdezte Cameron, a fehér galamb pedig a nyakát nyújtogatta a tenyerébe.

- két fajta szerelem létezik Cameron. Az első az, amit erős, szálak kötnek össze, amit semmi sem szakíthatja szét, a másik pedig a halott szerelem - nyitotta ki a szekrényt, és kivett belőle egy zacskó magot. A galambok kórusban turbékoltak fel a zörgés hallatán.

- A tiétek pedig nagyon erős - suttogta Cameron.

- Néha úgy gondolom, hogy nem az! - nyitotta ki a galambok ajtóját, és magokat szórt a tálakba, a galambok pedig egyszerre repűltek a magok láttán. - Tessék - adott a testvére tenyerébe magokat, a galamb pedig szorgosan csipekedett.

- Miért mondod ezt? - suttogta Cameron, Raphael pedig felsóhajtott.

- Kisbabát várt - suttogta, a tekintete pedig megtelt kövér könnycseppekkel. - De Mateo miatt lecsuktak, ezért úgy gondolta, hogy okosabb dolog, ha... - harapta be a száját, és a fejét rázta.

- Már nincsen többé a baba? - biggyesztette le a száját Cameron, a férfi pedig felsóhajtott.

- Ő volt az utolsó reményen. Csak a baba miatt tartottam ki amelett amiben hittem - rázta meg a fejét. - De ezzel a döntéssel széttörte a szívemet.

- Nagyon sajnálom! - rázta meg a fejét Cameron. Ekkor becsapódott az ajtó, és Mateo viharzott be rajta.

- Mégis hogy merészeltél kezet emelni az apánkra? - tartotta ütésre a kezét, de Raphael megfogta a csuklóját, és a fejét rázta. Összehúzta a szemét, és feltette a mutatóujját.

- Ne merészeld... - mondta fenyegetően, és ellökte magától a testvérét.

- Apánk bevett téged a bizniszbe. Eldöntötte. - bólintott határozottan.

- Dehogy döntötte el! - rázta meg a fejét Raphael, és mosoly bújkált az arcán. - Te mindig is apánk pitiző kutyája voltál - tette Mateo vállára a kezét. - És hidd el! Azis maradsz tesó! - lökte ki az ajtót, és becsapta maga után azt.

- Mi vagyunk a normálisak a családban igaz? - mosolyodott el Cameron.

- Csak te - sóhajtotta Raphael. - A baj pedig az, hogy nem apánk a legroszabb ember - támaszkodott rá az asztalra, az ingje alatt pedig megfeszültek az izmai.

- Akkor ki? - suttogta Cameron, Raphael a szemébe nézett, és a fejét rázta.

- Én.