| Sötét Érintés|

Tizedik

| SÖTÉT ÉRINTÉS |
MAFFIÁBA SZERETVE 1.

A múltban történt

- És mit csinál a hölgy, ha épp nem táncol? - kérdezte Raphael, és egyenesen Rosella szemébe nézett. Este kilenc órakkor, már kiűrült az apró kávézó, és csak ketten maradtak, a halk zene kiséretében, ami kiegészítette az este romantikus pillanatait. Annyira elvesztek egymást tekintetében, az ismerkedés, annyira elvette az időérzéküket, hogy észre sem vették azt, hogy az esőáztatta délutánból, késő este lett. Az utakat sötétség borította, amit az utcai lámpák fényei tőrtek meg halványan. Annyira élvezték egymás társaságát, hogy csak egymással foglalkoztak. Egy pillantás is elárulta azt, hogy szerelmesek lettek. Ez a szerelem pedig minden pillanatban, és minden percben egyre jobban növekedett bennük. Parázsként indúlt, de egy pillanat alatt lángra lobbant, hiszen a sorsuk összefonódtak.

- Nagyon szeretek olvasni. És festeni. Legjobban tájképeket szoktam festeni - mosolyodott el a lány, és a férfi smaragd zöld szemébe nézett. Keresett benne valamit. Valami kifogásolhatni valót, de a szem a lélek tükre. Tiszta volt a tekintete, a mosolya, és a kisugárzása. Rosellának ez pedig imponált. - Legutoljára az Eiffel Tornyot festettem le. Ugyan olyan esőáztatta nap volt, mint a mai - mondta hallkan, a férfi pedig a fejét rázta. Nem akarta elhinni azt, hogy egy ilyen gyönyörű angyallal találkozott. Nem akarta elhinni azt, hogy ez az ártatlan lélek, egy perc alatt képes volt elrabolni a szívét. Ahogy a lányra pillantott, elfelejtett mindent, és mindenkit. Engedte azt, hogy elvesszen a lány szépségében, ártatlanságában, és az angyali kisugárzásában.

- Tehát egy igazi művész lélek bújt el magában. Ezt a tekintetéből is kilehet olvassni. Tele van szenvedéllyel, és álmokkal - mondta hallkan a férfi, Rosella pedig elmosolyodott.
Okos, és inteligens férfinak gondolta.

- És önnek mi az álma? - suttogta a lány. Kíváncsi volt a férfi válaszára. Rosella tudta, hogy a sors egymásnak teremtette őket. Érezte, mert akkár csak a férfira nézett, a szíve őrületes tempóban kezdett el dobogni.

- Az, hogy egyszer szabad legyek - nézett a lány szemébe, a tekintete pedig mindent elárúlt. Ezen az esőáztatta napon estek szerelembe. Ezen a napon kezdődött az ő történetük. De azt nem tudták, hogy a sors milyen utakat tűzött ki eléjük.

Raphael, a hatalmas bírtoki ház, hátsó kertjében tartozkodott. Hallkan becsukta az üvegház ajtaját, és a hajába túrt. Az üvegházban hófehér galambok tartózkodtak, akik a nyakukat forgatták a gazdájuk jelenlétében. Gyönyörűek voltak. Halk turbékolással köszöntötték Raphaelt, aki leült az íróasztala bársony székére, és szomorú mosollyal az arcán nézte, a kalitkába zárt, fehér szépségeket. Sehol egy elszínesedett tollazat, sehol egy hiba. Fehér színűek voltak, akkár a friss hó, ami megcsillan az enyhe nap sugarai alatt. A karját az asztalra támasztotta, és lehunyt szemmel hallgatta, a lágy turbékolást, a zenét, ami kevés nyugalmat, és szabadságot sugallt a férfi felé, aki felsóhajtott, és a márványozott padlóra szegezte a tekintetét. - Nélküle én senki vagyok - mondta hallkan, és egy kósza könnycseppet törölt le a szeme sarkából. - Életem! - szipogta, és a szeme elé tette a kezét, hogy a bánat, a szerelem sajgó vihara magával ragadja. Nincsen roszabb dolog egy fájó szerelemnél. Nincsen roszabb egy szerelmes szívnél, ami apró szilánkokra tört. Raphael szíve is sebzett volt, akkár a lányé. Mindketten egymást akarták, de a kegyetlen élet, a könyörtelen sors elválasztotta őket egymástól. Mégis a szerelmük olyan erős, olyan stabil szálakon futott, ami mindent kibírt. Azt hitték, hogy a szerelmük örökre szól. - Bárcsak ott lennék veled! Bárcsak ölelhetnélek - szorította ökölbe a kezét. Elöntötte őt a keserű fájdalom, ami szétterűlt a sajgó mellkasában. Felűl kerekedett rajta, és nem engedte a férfit. Nem eresztette el. A fájdalom ott volt vele. A szívében, a lelkében, a pillantásában. A férfi minden csillogó pillantása nagy fájdalmakat rejtett. Olyan fájdalmakat, amit soha nem tudott elfelejteni. Ezek a fájdalmak ő hozzá tartoztak. Letörölte a csuklójával a könnyeit, az apró lap felé fordúlt, ami az asztalon díszelgett egymagában, és a kezébe vette a tollat. A tekintete elidőzött a lap fehér felszínén, azon az ürrességen, amit mindennap lát ha a tükörbe pillant. A tekintete elhomályosodott, így nagyokat kelett pislognia, hogy tisztán lásson. A vékony lap felületét elárasztotta egy árva könycseppje, ami igazolja a férfi fájdalmát. A szíve pedig egy nő miatt fájt. Szagatottan kifújta magát, majd betűk, és mondatok formájában fejezte ki, fájó gondolatait.