| Sötét Érintés|

Kilencedik

| SÖTÉT ÉRINTÉS |
MAFFIÁBA SZERETVE 1.

Következményekkel járt...

Raphael, gyűlölte, utálta azt az embert, akit az apjának hívhatott. Gyomorgörcs, és undor keletkezett benne, ha csak rápillantott arra a férfira, aki egy ilyen embert teremtett belőle. Hiszen, nem mi választjuk meg, hogy mi a mi sorsunk. Ezt az élet adja fel. Raphael soha nem felejtette el a sok szőrnyűséget, amit gyerekkorában az apja elkövetett vele. Normál gyermek számára ez egy életre szoló trauma lenne, de a Rodrigezek másként lettek nevelve. Akkár csak vissza gondolt a múltra, megvetette, és letagadta az apját, utált a közelében lenni.

De ez nem azt jelentette, hogy utált otthon lenni. Nagyon szerette a szobáját, főleg a hatalmas francia ágyat, ami a szobája közepén díszelgett, az öreg, hatalmas könyvespolccal, amin az idő múlása alatt, meglátszott a por. Rengeteg könyv sorakozott egymás mellett, a férfi pedig az összes könyvet elolvasta. Gyűjtötte őket. Előfordúlt, hogy a borítójuk már szakadt, vagy kopott volt, de a lényeget, a lapok relytik.
A hatalmas ablak melett, a fürdőszobája volt, ami legfőképp egy kocka zuhany kabinból, és mosdó részből állt. A szekrényében sorakoztak, az elegáns ingek, öltönyök, és zakók. Raphael mindig is elegánsan öltözött.

A férfi, két teljes napot végig aludt, és jaj volt annak, aki bemert nyitni a pihenése alatt a szobájába. A börtönben töltött kemény, és hosszú hónapok alatt, egyszer sem lett volna olyan alkalma, amikor nyugodt körülmények között tudott volna aludni. Részben, a börtön fojtogató körülmények miatt, részben pedig az miatt, hogy Raphael kizárólag, csak a saját ágyában tudott aludni. Nemis beszélve arról, hogy egy erős, rideg tekintetű férfi, akinek a személyisége határozott, és sötét a természete, de titkon, alvás közben, mégis úgy néz ki mint egy kisbaba. Nem horkol, és nem szuszog.

Mégis, amikor gyenge, halk kopogás halatszódott az ajtó felületén, a férfi kinyitotta a szemét, az alkarját pedig a homlokára tette. Ismerte a testvérei szokását. Azt is tudta, hogy ez a halk, bátortalan kopogás, csak a tíz éves Camerontól jöhet. - Gyere életem - morogta a férfi, a tíz éves fiú pedig bátortalanúl lépett be a szobába. A lába alatt nyikorgott az öreg, rozoga parketta. Amint megpillantotta, hogy a legnagyobb testvére fent van, megtámasztotta magát a szekrény szélénél.

- Már azt hittem, hogy meghaltál - bökte ki, a férfi pedig felült az ágyon, és a puha hajába túrt. A sötét tincsek, egyenként hullotak a szeme felé. Olyan gyönyörű férfi volt. Bárcsak a lelkiismerete is tiszta lett volna.

- Mit szeretnél kisöcsém? - nyújtózkodott egyett, a válla, és a hasa izmai pedig egyszerre mozdúltak meg a tiszta hófehér póló alatt.

- Csak Mateo, és az apánk. Azt mondták, hogy "tudod mi következik" - ráncolta a fiú a szemöldökét, mert tíz évesen még nem értette a felnött emberek közti dolgokat. Raphael felsóhajtott, és bólintott. Ő tudta, hogy mi következik. A falon díszelgő órára pillantott, ami fél kilencet ütött. Nem volt kedve kikelni az ágyból, de nem akart feszűltséget okozni a testvérének, aki a világ legszebb kisfiúja volt. Neki göndör volt a haja, de a szeme szintén zöld mint a testvérének.

- Hol vannak most? - tette fel a férfi a kérdést.

- A társalgóban várnak téged!

- Jólvan Cameron! - pattant ki az ágyból, és magához vett egy fehér inget, és egy fekete nadrágot. A fürdőszoba felé sétált, de megtorpant, mert a fiú utána szólt.