| Sötét Érintés|

Hetedik

| SÖTÉT ÉRINTÉS |
MAFFIÁBA SZERETVE 1.

2019. Augusztusában megszületett Hope...

Augusztus első hetében, Rosella tudta, hogy a kislánya bármelyik nap megszülethett. A táncterem feletti apró lakásában ácsorgott, és a nagy kerek pocakjára tette a kezét. Ügyesen a babaszoba felé sétált, miközben a kislánya mocorgott a hasában. Rosella néha felsziszent, de örömmel töltötte el a tudat, hogy a napokban már, a karjaiban tarthatja a lányát. Benyitott az ajtón, és megtámasztotta magát az ajtófélfánál. Mosolyogva vitte végig a szemét, a rózsaszín babaszobán. A hófehér kiságy felett, zenélő babajátékok lógtak, és lassan forogtak. A padlón, a fehér szőnyeg puha volt, ami ment a pici hófehér szekrényhez, és a fehér felhőkhöz ami a falakra lett festve. Rosella boldog volt az anyává válás pillanatai miatt. Úgy gondolta, hogy ez az igazi ajándék. Úgy gondolta, hogy a baba kell ahoz, hogy ő boldog legyen. Biztonságban, és megannyi boldogságban élte át ezt a kilenc hónapot, bár a boldogsága nem volt teljes. Rosella tudta is, hogy miért, de nem akarta feltépni a sebeket.

Emlékezett arra a napra, amikor meghazudtolta magát, emlékszik arra, hogy azon a napon, végleg kilépett a férfi életéből, ezzel együtt pedig eltíltotta az egyetlen dolgot, amit a férfi is anyira várt, mint Rosella. - Lehet, hogy hiba volt - tette a két tenyerét a hasára, a kislány pedig türelmetlenűl rúgott egyett. Mintha azt mondaná, hogy kiakarok innen menni.

Az éjszaka folyamán ez így is történt. Mert hajnalban Rosella, mérhetettlenűl nagy fájdalmak közepette ment a korházba, a barátnője pedig minden percben melette volt, hogy segítse őt.

- Legyél nagyon ügyes!! Itt fogok rád várni! - engedte el a lány kezét, akit az ágyon toltak át a szülészetosztályra. Amikor betolták őt az ajtón, amikor a lábát széttárta, nem gondolkozott. Semmire sem gondolt, csak azt akarta, hogy végre a karjai közt tudja a kislányát. Ügyes volt. Mindent úgy csinált, ahogy az orvos elmondta. Amikor fújnia kelett, akkor fújt. Egy óra szenvedés után pedig, hajnal két óra tíz perckot, megszületett Hope.

Rosella feszülten feküdt az ágyon, egy új szobát kapott, hogy nyugodt körűlmények között tudjon pihenni. A mellkasára tette a kezét, miközben visszaemlékezett arra, amikor Hope legelöször felsírt.

A lány türelmetlen volt, hiszen a kislányát elvitték megvizsgálni. De fél óra múlva nyílt az ajtó, és egy nővér sétált be rajta. A pici törékeny babát, egy hófehér ruhácskában, és egy rózsaszín sapkában tette, az édesanyja mellkasára, aki hangosan elsírta magát, és a babája apró testét fogta, aki anyira apró volt, hogy a lány attól félt, hogy kárt tesz benne. Rosella átélte az anyává válás gyönyörű pillanatait, és még csak most jött rá arra, hogy Hope teljes egészében az övé. A mutatóujjával, felhúzta az apró sapit, hogy megnézze a babája arcát, ami gyönyörű volt. - Szépség - suttogta hallkan. - Szépséges vagy - mosolyodott el, és a tenyere beterítette a baba apró hátát.

Egy igazi ajándékot hozott ma a világra, ezt a pillanatott pedig soha nem fogja elfelejteni. Mert tudta azt, hogy ez a pillanat, egész életét végigfogja kisérni. Attól a pillanattól kezdve, hogy Hope megfogant.

- Szia! - sétált be az ajtón a barátnője, és a szája elé tette a kezét, miközben szemügyre vette, az apró kislányt, aki Rosella mellkasán aludt. - Olyan pici! Úristen! - suttogta, és a baba fölé hajolt, hogy jobban szemügyre tudja őt venni. - Olyan apró - suttogta, és megsimította a baba apró sapkáját. - Üdv köztünk Hope! - mosolyodott el, Rosella pedig fáradtan kifújta magát, és a kislánya illatát szimatolta.

- Szeretlek picikém - suttogta. - Anya nagyon szeret téged.

- Bárcsak az édesapja is részese lett volna ennek - mondta Lusinda, Rosella pedig elfordította a fejét, hogy a barátnője ne lássa azt, hogy sír.

Eközben a bőrtönben...

Raphael feszülten űlt az ágya szélén, és a padlót nézte. Egyszerűen nem vette rá a lélek arra, hogy aludjon. A mellkasa, és a szíve sajgott. Mintha valami meghatározó dolog történt volna, amiért nyugtalan volt. Nem tudta, hogy mit foglal magába ez a dolog, hiszen Raphel nyugodt egy személyiség volt. De ma éjszaka valamiért nem találta meg ezt a nyugalmat. Volt mikor sétált, volt mikor a falnak támaszkodott, vagy fekvőtámaszokat csinált. Őt az sem érdekelte, hogy a motoszkálásával felkelti a többi rabot, mert tudta azt, hogy nem mernek neki szólni. Egyszer betakarta a fiatal férfit, aki az ágyán aludt, de Raphel egy percre sem hunyta le a szemét. A gondolatai messze cikáztak, amik kifejezetten nyugtalanná tették őt.

Másnap reggelre sem enyhűlt a kedve, de valami változott. Valami, ami Raphelre nézve, nem jelentett semmi jót.

- Rodrigez! Pakold össze a cuccaidat! - kiabálta be egy őr, Raphael pedig nyelt egyett, és letette a kezében tartott Bibliát. Nem értette, ezért az ajtóhoz sétált, és a fejét rázta.

- Miről beszélsz? - tette fel a kérdést, de az őr ugyan azt a mondatot ismételte mint az előbb.

Raphael nem tehetett mást, a táskájához sétált, de egy pillanatra megtorpant. A fiatal fiú az ágyán ülve lógatta a fejét, miközben Raphel megfogta a táskát, és a fiú kezébe adta. - Vannak benne tiszta ruhák. Törülköző és szappan - tette a fiú vállára a kezét, majd zsebre vágta a kezét, és kilépett a cellából, annélkűl, hogy vissza nézett volna oda. - Elmondaná valaki azt, hogy mi a fasz van? - tette fel a kérdést, de ekkor belökték őt egy ajtón.

De amikor megfordúlt, a lába a földbe gyökerezett, a szíve pedig hevesebben dübörgött. Hátrébb lépett, hogy minnél távolabb legyen attól az embertől, aki a szoba közepén ácsorgott. A férfin egy fekete kalap volt, hosszított fekete kabáttal, aminek a gallérja, simogatta a férfi nyakát. A haját, lófarokba kötötte. Fekete bőrkesztyű volt a kezén, a bal kezében pedig egy kereszt medálos láncot tartott. Az arcán durva heg jele tátongott, ami az évek alatt nem gyógyúlt meg. Ott állt szemtől - szembe az ördöggel. Azzal az emberrel, aki roszabb magánál a sátánnál is. Azzal az emberrel, aki pokollá tette a gyerekkorát.

Ekkor Raphael felé fordúlt, a kalapja alatt csak a száját lehetett látni, a szemébe pedig senki sem mert nézni. Mert jaj volt annak, aki ezt megmerte tenni.

Raphael talán most néz szembe élete legnagyobb ellenségével?

- Édesfiam - szólította meg a férfi, Raphael pedig az ajtónak támaszkodott. Menekűlni akart. Mert Samuel Rodrigeztől mindenki csak menekűlni akart. - Most haza megyünk.

2019. Augusztus 20. - án, Raphael Rodrigezt, Samuel Rodrigez fiát, szabadlábra engedték.