| Sötét Érintés|

Tizennegyedik

| SÖTÉT ÉRINTÉS |
MAFFIÁBA SZERETVE 2.

( Befejező részek )

Mert így lett megírva..

Az életem talán leggyönyörűbb pillanata volt az, amikor egymás ujjára húztuk az eljegyzési gyűrűket. Rosella pocakja már kerekebb volt, hiszen az ötödik hónapban járt. A mennyasszonyi ruhája mégis kifogástalanúl állt rajta. Még mindig emlékszek, hogy a nász éjszakát végig szeretkeztünk, a babára pedig figyeltem. Szenvedélyes és gyengéd éjszaka volt. Napok elteltével is emlékszek rá. Talán soha sem fogom tudni elfelejteni. Öt hónap. Kisfiúnk fog születni. Ezt már tudtuk. A hírtől pedig minden pillanatban mosolyogtunk. A baba szobája már készülőben volt, mindennap festek és villanyt kötök be. Mindent megtettem azért, hogy gyönyörű szobája legyen a hamarosan születendő kisfiúnak. Kék autó mintájú függönyt vettünk neki, kék és fehér baba ruhákat. Játékokat már nehezebb volt választani, hiszen a fiúk nem szeretnek akármivel játszani. De mindennapra tartogatott számunkra valamit a jövő. Pelenkákat és cumikat is vásároltunk.

Hopeot vittem le a játszótérre. A kegyetlen sors pedig úgy döntött, hogy azon a szép napon közbe avatkozik. Mert történt valami. Valami, ami olyan hírtelen jött, hogy egyszerűen nem tudtam megállítani. Egy szempillantás volt az egész. Az agyam felfogni sem tudta azt a rohadt másodpercet. Az izmaim nem mozdúltak, mert lefagytam. Rettegtem abban a pillanatban. Szédűltem, a vér pedig kiszivárgott az ereimből. Végleg a földre kényszerített, és annak a pillanatnak a töredéke alatt az én lelkem meghalt.

Csak egy pillanat. És jött az a furgon. Csak egy pillanat, de Hope már nem volt a közelemben. Csak egy pillanat és, az arcára egy fekete kesztyűs kezek tapadtak rá. Csak egy pillanat, és hallottam a vékony sikítását.

Az autó pedig elhajtott.

Szinte szürke felhők keringtek az égbolton.

Futottam. Hogyne futottam volna.

Kiabáltam, hogy álljon meg a rohadék. Minden erőmmel azon voltam, hogy azt a rohadt másodpercet helyre hozzam.

De az autó nem állt meg.

Én pedig nem tudtam megmenteni a lányomat.

Csak egy kurva pillanat volt az egész. Csak egy másodpercre fordítottam neki hátat. Bujócskáztunk. Csak játszottunk. Hope pedig az út melletti bokorba bújt el. Az autó pedig hírtelen fékezet le. Berángatták az én szőke hajú kicsi hercegnőmet.

Pillanatok múlva a telefonom rezgett. A kézremegésem pedig arról árulkodott, hogy tényleg kihoztak belőlem valamit. A vérem forrt, a Rodrigez vér. Az apám vert a szívemben. Gyilkolni akartam. Vissza akartam szerezni azt ami az enyém. Ami a családomhoz tartozik.

A játszótér közepén álltam, és a fülemhez emeltem a telefont. A hangomra még én sem ismertem rá. Az apám hangja beszélt belőlem. Itt van a kegyetlen gyilkos vére. Gyere apám, gyere.

- Nem tudom, hogy ki vagy. De megtalállak. És miután megtaláltalak, lassan, kínok közt foglak megölni - sziszegtem, a fogaim szinte összetőrtek az álkapcsom között. Mérges voltam. Oh, de még mennyire.

- Alkut ajánlok Rodrigez! - egy ismerős hang. Egy ismerős férfi hang. MASON. Jutott el az agyamig. Az a rohadt rendőr! - Itt van velem a lányod. Nagyon fél szegényke. Gyere el érte. Ha eljösz érte, akkor vissza kapod. Épségben! Elküldöm a címet! - azonnal kinyomta a telefont, a készülék pedig rezgett a kezemben. Térképen nyomtam rá a címre, ami egy régi raktár helyiséget mutatott. A telefont összeszorítottam a kezemben, és az ég felé pillantottam. A halálom órája közeledik. Éreztem.