Elválaszthatatlanok || Bucky Barnes | Steve Rogers | Marvel fanfiction ||

2. fejezet - Rendes srác

Arra ébredtem, hogy Alpine a kezemmel játszik, Sonyó meg "pofozgat".

- Oké, oké! Megadom magam! Ébren vagyok...

Szokásos kómás állapotomban kiballagtam a konyhába keresni valami reggelit. Elővettem a szekrényből egy tálat és müzlit készítettem. Mit mondjak....Imádom a Cini Minist!

- Szervusz kincsem! - köszöntött nyugodtan anyu. Még mindig nem jöttem rá, hogy lehet minden reggele ilyen jó.

- Helló! - köszöntem teli szájjal.

Megreggeliztem, gyorsan átöltöztem, megfogtam táskámat és elindultam kifelé.

- Sziasztok! - köszöntem el mindenkitől.

- Legyen jó napod! - mondta apu, aki csak most kelt fel.

Kiléptem a házból, Biust láttam meg a kapuban.

- Hát te? - kérdeztem meglepetten.

- Neked is szia! Fater nagyon korán kelt, és persze felkeltett engem is, nem tudom miért. Nem bírtam visszaaludni arra az egy órára, gondoltam, mivel előbb érek be a suliba, megvárlak téged - mosolygott.

- Köszi. Akkor menjünk! - indultunk el.

Mi a legtöbbször, azaz mindig gyalog megyünk, mert nincs messze az iskola, meg mert miért ne, plusz még megálltunk megnézni néhány boltot, ezért tíz perc helyett húsz perc alatt értünk be a terembe.

Ahogy beléptünk egyből Erzsi, a legnagyobb ellenségünk fogadott. Annyit érdemes tudni róla, hogy még egy átlag, korabeli lánynál is magasabb, kb. két fejjel.

Mint akik meg sem látták, leültünk a helyünkre, de ő követett minket.

- Na mi van, kis leszbik? - kérdezte gúnyosan.

- Ha a hülyeség virágozna, ő már rég egy botanikus kert lenne... - suttogta nekem Bius, amit nem bírtam ki röhögés nélkül. De Erzsi ezt nem hagyta annyiban.

- Mit mondtál? - kérdezte kiakadva.

- A kedves barátnőm csak arra világosított fel, hogy menj haza! - mutattam a kukára, erre Bius nevetett fel, de akkorát, hogy miatta még én is nevetni kezdtem újra.

- Megmutatom, hogy hol van az otthonom! - ütött volna, de én kivédtem, kung fu tudásomnak köszönhetően.

Ütött volna még egyet, amire nem voltam felkészülve, de valaki megfogta karját és hátrébb lökte. Áron volt az, akit, fogalmazzunk úgy, csak csodáltam. Hogy is mondják? Semmi barátság extrával. Amúgy is tuti, hogy van már csaja.

- Legközelebb olyanba köss bele, aki a méreted! - mondta Áron nyugodtan, egy pajkos mosollyal. 

Még egyet ütött volna, de ezt már Bius rendezte le; elhajolt és egy akkorát rúgott dagadt hátsójába, hogy Mekkáig elrepült volna. Tudni illik, Bius karatézik. 

- Ezt megmondom az osztályfőnöknek! - mondta Erzsi és kirohant az osztályból.

- Mondjad csak, mint egy kis dedós! - pacsiztunk Biussal, majd Áron elé álltam - Köszönjük.

- Ugyan, nem kell, szívesen teszem, én is rühellem őt - vigyorgott Áron. Igen, ő a vigyoráról/mosolyáról ismertebb.

Becsengettek, Áron a helyére, a sarokba rohant. Mi is leültünk.

- Semmi barátság extrákkal, ha? - kérdezte egy perverz vigyorral Bius.

- Inkább maradj csöndben - nevettem fel - Nem, nincs semmi köztünk, oké?