Elválaszthatatlanok || Bucky Barnes | Steve Rogers | Marvel fanfiction ||

10. fejezet - Váratlan vendég

(Át van javítva!)

Ültem egy székben, Bucky és Steve beszélgettek még, Bius öltözött.

Rajtam egy fehér bőrkabát és farmernadrág volt, sötétkék pólóval. Bius felvett egy fekete bőrkabátot és farmernadrágot egy vörös pólóval. Csak az egyszerűség kedvéért.

Kívülről elbambultnak tűntem, de eközben az emlékek teljes egészében vakítottak el.

- Menj el innen! Bújj el! - kiáltott rám egy szőke, hosszú hajú férfi, aki csillogó páncélt viselt, vörös köpenye lobogott, pörölyét forgatta.

Tettem, amire parancsolt. Szaladtam, meg sem álltam, vissza sem néztem. Mit mondhatnék, féltem. Azelőtt nem féltem ennyire. Szemeim cikáztak, kiutat keresve a halálos káoszból.

Gondolatmenetemből egy lövés rázott ki. Egy lézernyaláb súrolta a derekamat, így is nagy sérülést okozva.

Elestem, elkúsztam egy autó mögé. Ziháltam a fájdalomtól és a félelemtől.

- Segítség! - kiabáltam.

Mellettem lezuhant valami. Csak néztem, szememmel kerestem, hogy lehetett-e ott valaki. A porból egy magas személy sétált elő. Zöld-fekete-arany ruházata ragyogott, szarvas sisakjával a fején.

Próbáltam elbújni előle, de hamar észrevette próbálkozásomat, felém indult. Amikor már közel volt hozzám, lejjebb hajolt, és megvizsgált. Elgondolkodott, mintha tudta volna, hogy ki vagyok. Majd ördögien elvigyorodott.

- Te vagy az... - mondta - .... Kellesz nekem....

- Ki a franc maga? - néztem rá ijedten.

- Ne kérdezz! Velem fogsz jönni, ha akarod, ha nem! - kiáltott rám.

- Nem megyek magával sehova, maga szemétláda! Maga okozta mindezt, halált érdemel! - köptem csizmája elé pár centiméterre.

Megint elmosolyodott, gyönyörűen fénylő jogarát sebembe szúrta, mire felkiáltottam. Egy perc kínzás múlva megfogtam a fegyvert, de ő erősen tartotta.

- Hagyja abba! Kérem! - sikítoztam.

Szeme megakadt egy ponton, a mögöttem lévő járműtől nem messze, majs elszaladt. Fejemet a kocsinak döntöttem és egy könnycsepp folyt le koszos arcomon.

Nem sokkal később egy alak jelenlétét éreztem a közelemben.

- Hé, kislány! Hallasz engem? - rázott meg, mire könnyes szemeimet fáradtan nyitottam ki.

Sál fedte arcát, sapka volt fején, gyönyörű óceánkék szeme ragyogott, de némi aggodalmat és félelmet mutatott, kis komolysággal. Fekete volt szinte minden ruhája, csak a pólója volt fehér és koszos. Kezén kesztyű volt.

- Megsérültél? - kérdezte azonnal.

- A....a derekam....nagyon fáj.... - mondtam fáradtan és csalódottan.

- Semmi baj - nyugtatott, majd felemelt és egy épületbe vitt.

Leültetett egy asztalra, a sérült testrészemről letépte a pólómat. Pár percnyi keresés után talált egy elsősegély dobozt. Elővette valami folyadékot, majd rámnézett.

- Miért segít nekem? - kérdeztem fáradt hangomon.

- Még én magam sem tudom - felelte halkan.