Elválaszthatatlanok || Bucky Barnes | Steve Rogers | Marvel fanfiction ||

12. fejezet - Örökké igaz barátok

/Bius szemszöge/

A köd teljesen eltűnt szép lassan. Megfordultam, mire sokkos állapotba kerültem a látványtól: Eszti teljesen véres volt, Barnes egészen a válláig hiányos fémkarjával feküdt a földön Kova mellett. Nem csak az volt szívfacsaró, hogy mindketten elbuktak és a barátjukra számítottak, hanem hogy elbuktak, de nem csak értünk harcoltak, hanem egymásért is. És ott feküdtek egymás mellett. Legyőzve. Stark által.

A bosszú fortyogott bennem, egy vadállattá váltam volna, ha Steve nem állt volna mellettem.

Steve kivédett három lövést, mikor észhez tértem. A pajzs gyönyörűen fénylett, ahogyan védte magát a halálos támadás elől. Hát bevetettem magamat, Tony nyakába ugrottam és fojtogattam. Steve behúzott egyet, majd még egyet és sorra követték egymást az ütések, hol a pajzzsal, hol puszta kézzel. Egyre szorosabban húztam a karomat magam felé, miközben lógtam róla, közben felforrósítottam kezeimet, a páncél nagyon nehezen akarta megadni magát. A jelenetek cikáztak a szemem előtt, ahogyan Buckyt és Kovát bántotta. Minél dühösebb lettem, annál forróbb és vörösebb lett a karom. A páncélra vetettem egy pillantás, és megláttam, hogy szemem sárgásan fénylett.

A gondolatmenetemből kirázott Stark mozdulata: a sok támadást félbeszakította, megragadta a pajzsot, így megállítva a Kapitányt. Kilőtte fegyverét kezéből, őt is, majd ledobott engem magáról. Nyekkenve érkeztem, de arrébb gurultam. Viszont azonnal rám támadott. Felém lépve rám akart lőni, de mellkasába rúgtam, hogy fel tudjak állni. Nem volt időm visszatámadni, mert a lábamra lőtt, ezért lerogytam. Igazából tettettem magam, gondoltam kell valami csel, ha már a filmekben is mutogatják.

Rogerst támadta tovább, velelőtt a gyomrába, így ő is fáradtan rogyott össze.

- Ő a barátom - jelentette ki Steve.

- Énis az voltam - felelt Tony.

Tony behúzott neki kettőt, majd megragadta hátánál és eldobta.

- Steve! - kiáltottam fáradtan.

Tony rám nézett, majd vissza Rogersre.

- Őket is be kellett vonnod? Miért? - kérdezte Stark.

Steve-et hidegen hagyta kérdése. Egy apró hangra lettem figyelmes. Bucky mocorgott, aggódva rám pillantott, majd még aggódtan Kovára. A harag ösdzegyűlt benne egy kicsit, arcáról csak ennyit tudtam leolvasni. Még ránézett Stevere is.

- Állj le, nem mondom többet! - mondta Stark.

Steve felállt és csak ennyit felelt:

- Egész nap bírnám... - egy apró mosollyal.

Tony lőni akart, de Barnes megragadta lábát. Tony megfordult és a képébe rúgott, páncélzott lába csak úgy csattant arcán.

- Őt hagyd! - vetettem oda Starknak, mire felém lépett.

Megragadta nyakamat, de felforrósított kezemmel megfogtam az övét, így elendegett, szinte ledobott. Lámgcsóvákat küldem felé, amiket igaz kikerült, de elterelte a figyelmét. A Kapitány vette a jelet, és ezt a pillanatot kihasználta. Felemelte szó szerint, majd hozzá vágta a földhöz. Nagyot csattant. Steve azonnal rajta termett és ütötte fejét teljes erőből. Egy pillanattal később lerántotta a sisakot is, megláttam Tony szintén véres arcát. Majd felvette pajzsát és a levegőbe emelte, hogy lesújtson rá. Tony az arva elé emelte kezeit, de a támadás nem ott, hanem a fénylő.... izéjén érte a mellkasában.... nem is tudom, hogy minek az neki.....

Egy kis ideig nézte egymást a két fél "vezetője", majd Steve felállt és kihúzta a pajzsot mellkasából. Sérülten elém állt és kezét nyújtotta. Elfogadtam, mire felsegített. Olyan erős keze volt. Abban a pillanatban megnyugtatott érintése. Halványan elmosolyodtam, majd odabattyogtam az kiütött Kovához, nagy nehezen, de felemeltem, vigyázva teljesen törött karjára. Olyan furcsán nézett ki szegény. Az egész bőre, mindenütt kék volt, és voltak rajta tetkók is, amelyek most nem fénylettek kéken, de mégis sötétebben kiemelkedtek bőréből.

Nem vagyok egyáltalán szadista, de abban a pillanatban örültem, hogy Stark abban a helyzetben volt. Vesztesen, megalázva, vérző sebekkel, a földön feküdve. Mi meg győztesen álltunk fel. Igaz, úgy éreztem nyertünk, de ez korántsem így volt. Úgy gondoltam, ebben a csatában nem volt senki sem vesztes, sem győztes. Itt mindenki vesztett valamit, vagy valakit. A többiek a szabadságukat veszették el, egy időre biztosan. Stark a méltóságát. Steve kishíján a legjobb barátját. Bucky és Kova majdnem az életüket. Én szintén kishíján a barátomat. A legjobb barátomat.

Steve segített Buckynak, így indultunk kifelé. De Stark még megszólalt.

- Az a pajzs nem a tiéd!.... Nem érdemled meg!.... Az apám készítette! - kiáltott felénk, mire Steve megállt és hanyagul ledobta a pajzsot.

Pár perccel később, mire megtaláltuk a kiutat és ki is ballagtunk, a gép felé vettük az irányt. Beszálltunk, mire mád lépteket is hallottunk. Steve elém állt védekezően. A fekete macskás ürge volt csak.

- Miért van itt és ki maga? - támadtam le kérdéseimmel.

- T'Challa vagyok és nem akarok senkit sem bántani még jobban - mondta nyugodtan.

- Akkor mit akar? - kérdezte Steve.

- Rossz embert üldöztem - mondta. - Sajnálom, hogy meg akartam ölni - biccentett Buckynak, aki csak egy nyugodtabb tekintettel nézett. - Fel szeretném ajánlani a segítségemet.

- Milyen segítséget? - kérdezte Barnes.

- Az elméjén megpróbálhatunk segíteni - jelentette ki T'Challa.

- És hogyan? - kérdezte kíváncsiabban Rogers.

- Én nem tudom, de... - gondolkodott el egy picit. - ...a húgom igen - mosolyodott el halványan. - És persze magukon is.

- Ugye nem ver át? - néztem bele gyanakodva a macskás fickó barna szemeibe.

- Megígérem - jelentette ki. - Majd kövessenek - mondta, és kilépett, majd el is tűnt.

- Én bízok benne - gondolkodtam el.

- Akkor irány Wakanda - mondta Steve és felszálltunk.

Bucky Kova mellett ült, és normális, megmaradt kezével Eszti fejét simogatta vagy éppen játszott a hajával.

- Kelj fel, kérlek - suttogta könyörgő hangnemben.

Még egy ideig néztem próbálkozásait, de mivel reménytelennek találtam, ezért nyomban elaludtam.