Elválaszthatatlanok || Bucky Barnes | Steve Rogers | Marvel fanfiction ||

3. fejezet - Egy rémes nap

Izgatottan keltem fel. Eljött a várva várt nap!

Felpattantam, gyorsan reggeliztem, felkaptam hátizsákomat, fogtam bőröndömet, elköszöntem és már indultam is. Megint Bius fogadott.

- Gyorsan menjünk, mert mindjárt elkésünk! - sürgetett.

- Jól van na!

Rohantunk, ahogy bírtunk. Mi mindig is jók voltunk futásból, gyorsak vagyunk, de egy ilyen tempót kb. másfél percig bírunk ki. Plusz még cuccaink is voltak.

Viszont rekordot döntöttünk még így is. 8 perc! Szuper!

Felszálltunk a buszra, táskáinkat felpakoltuk és foglaltunk helyeket. A legelső sorba kaptunk.

- Milyen hosszú lesz az út? - kérdezte Bius.

- Azt olvastam 12 órás.

- Az sok. Még aludni sem tudok... - nyafogott Bius.

- Hallgassunk zenét! Rock jó lesz? 

- Most hülyéskedsz?! Persze, hogy jó, haver! - én felvettem a fülhallgató egyik felét, Bius a másikat.

Együtt énekeltünk a Highway To Hell számra az AC/DC-től.

< 12 órával később >

- Megérkeztünk! Hahó, álomszuszék! - ébresztgetett Bius és Áron.

Azonnal leszálltunk a buszról. Egész szép volt a város. Nem rajongok Bécsért, de ez van.

Elindultunk a hotel felé, ahol megszálltunk. Nem volt a legjobb, de nem is egy luxus szálloda. Normális volt. Nekem ez is elég volt.

Mindenki kapott szobát, nekünk, kettőnknek jutott egy. Legalább nem kellett volna rohangálni egyik szobából a másikba.

Aztán elindultunk városnéző túrára. Én felvettem hátizsákomat, Bius is ezt tette. Csak a fontos dolgok voltak benne: telefon, fülhallgató, kaja, ital, és pénz, meg persze a papírjaink.

Sétáltunk, vagyis mi csak ballagtunk már egy órája. Elfáradtunk, ezért leültünk enni egy padra.

- Kova!

- Igen?

- Nézzük már meg azt a nagy üvegépületet! - könyörgött Bius.

- De tovább kell mennünk a csopo-

Szavam elakadt, amikor rájöttem, hogy az egész csoport eltűnt. Felálltam a padra, de nem láttam őket.

- Baszki!.... - kiáltottam el magam.

- Vigyázz a szádra! - jelent meg egy vörös hajú nő mögöttünk. Annyira megijedtünk, hogy felugrottunk. Még jó, hogy értünk angolul. Mindent le tudunk fordítani angolra. Vagy éppen fordítva.

- Eltévedtetek? - kérdezte lágy hangján.

- Aha - felelt Bius.

- Nem látott erre egy osztályt, korunkbelieket? - kérdeztem.

- Nem, nem láttam.

- Fenébe..... Azért köszönjük a segítségét Ms.....

- Oh! Milyen udvariatlan vagyok! Natasha Romanoff - mosolygott.

- Én Kovács Eszter, ő meg László Bianka.

- Magyarok vagytok? - kérdezte.

- Igen - válaszolt Bius.

- Örülök, hogy megismerhettelek titeket! Nekem mennem kell. Sziasztok! - majd el is ment.

- Te, ő afelé az épülethez megy! - állapította meg Bius.

- Én még üldögélek egy kicsit, fel kell dolgoznom, ami történt.... - nyugtalankodtam.

- Oké - ült le mellém.

Ültünk egy negyed órát, majd felálltam.

- Hova-hova? - kérdezte.

- Nem nézzük meg az épületet?

- Ja de! - pattant fel.

Elég közel voltunk, amikor valami hatalmasat robbant. Repültem kb. 3 métert.

Egy perc múlva észhez tértem, Bius szólítgatott, aki egy karcolás nélkül, koszosan megúszta.

- Jól vagy? - nézett a karomon lévő karcolásra, amit egy törmelék okozott.

- Aha. Menjünk innen!

Felálltam és lefeküdtem egy közeli padra. Bius mellém ült, mint akinek semmi (fizikai) baja nem lenne.

- Bezzeg John Wick még az ilyet is túlélné úgy, mint te - nevettem fel kínosan, de Bius csak a karomat nézte - Nyugi, tényleg nem fáj.

- Nem is amiatt aggódom, hanem mert elfertőzödhet....

- Én segíthetek? - kérdezte egy hang. Natasha volt az. Hálásan néztünk rá.

- Köszönöm - hálálkodtam.

- Ennek a robbantásnak lettetek az "áldozatai"? - kérdezte.

- Aha - mondta Bius.

- Hozok nektek kötszert - és elrohant, majd egy pillanat múlva vissza is tért.

- Tessék - adta át, majd beszélgetni kezdett egy fekete bőrű férfival. 

Mi nem figyeltünk a párbeszédre.

- És most mi lesz? - kérdeztem, miközben Bius kötötte be a sebemet.

- Hazamegyünk, az lesz - válaszolt csalódottan.

- Oké - álltunk fel, majd elindultunk a buszpályaudvar felé.

Nem volt messze, ezért viszonylag hamar odaértünk. Bius elkezdett rohanni egy megálló felé.

- Arra van a magyar busz! - kiáltotta el magát, amire nagy iramban követni kezdtem.

Elértük a buszt, felszálltunk.

- Végre, irány haza... - sóhajtott fel.

- A bőröndjeink? - kérdeztem riadtan.

- Tényleg! - esett le neki is, de végül megvonta vállát - Ami szükséges, az nálunk van. Ruhát bárhol tudunk venni.

- De mit mondunk a szüleinknek?

- Nem kell tudniuk róla. Ha mégis kiderül, akkor azt hazudjuk, hogy ellopták - vigyorodott el.

- Ez jó ötlet.... Még be is válhat.....

Valaki mondott valamit a hangosbemondóba, de nem értettünk semmit, és nem a hangzavar miatt, hanem mert nem magyarul beszéltek.

- Bianka.... tuti, hogy ez a magyar busz?! - akadtam ki.

- Aha.... vagyis... nem úgy tűnik...

- Hát ez csodás, haver!.....

- Ez milyen nyelv? - nézett egy lapot kiragasztva a sofőr fülkéjének üvegajtaján.

- Ez....egy pillanat.... - próbáltam megfejteni az írásmódból - ......talán román....ahaa.....az. Román. Egy román buszon ülünk, te barom! - kiáltottam rá.

- Nyugi, nyugi. Hova tart ez a busz?

- Öhhm..... Bukarest az útvonal végállomása.

- Jól van. Gondolkodjunk logikusan. Leszállunk út közben vala-

- De ez sehol nem áll meg! - vágtam szavába, majd leültem. 

- Most tudom, hogy haragszol rám, haver.... - sajnálta magát.

- Miért? Legyek boldog, hogy egyre messzebb megyünk az otthonunktól? - kérdeztem kínosan nevetve - Legalább együtt vagyunk a szarban....

- Mondtam, csak gondolkodjunk logikusan! - nevettük el magunkat.

Mindketten néztük a tájat, majd elaludtunk.