Leszaladva a lépcsőn megtorpantam. Mi van ha valamilyen erőszakos férfi jött be ide. Gyorsan felkapva a mellettem lévő fa darabot indultam volna el amikor Körte hangját hallottam meg.
- Gyerek, tudom, hogy itt vagy! - kiáltotta mire kibújtam a fal takarásából és elé léptem. - Most komolyan? Egy seprű nyél? - kérdezte Körte unottan amikor meglátta a kezembe a....seprű nyélt?
- Jól van na, azt hittem, hogy egy erőszakos férfi vagy! Most szerinted jobban tettem volna, hogyha lejövök védtelenül? - kérdeztem idióta hangon. - Azért annyira hülye nem vagyok! - forgattam a szemem.
- De annyira hülye vagy, hogy elszöksz! Amúgy szerintem jobban tetted volna, hogyha nem szöksz el és pontosan mit is csináltál volna egy seprű nyéllel egy férfi ellen aki simán kicsavarja a kezedből így? - kérdezte közben pedig kicsavarta a kezemből a seprűt.
- Most csak azért sikerült mert tudtam, hogy te vagy az! - védekeztem elég szarul és közben a számat elhúzva néztem, hogy Körte eldobja a botot.
- Gyerek, te nem vagy normális! Miért csinálsz mindig hülyeséget mint a másik! - mondja dühösen Körte.
Tudtam, hogy kire gondol a másik alatt, de nem érdekelt. Most nem.
- Te ott maradtál volna, hogyha tudod, hogy utálnak? - kérdeztem gúnyosan.
Elindulva a konyha felé végig simítottam a pulton majd leültem az asztalhoz.
- Gyerek, ne legyél olyan mint ő! Tudod, hogy mit utálunk benne! - kezdene bele, de közbe vágok.
- Mégis elnézitek neki! Ne aggódj, tudom, hogy milyen és én sem szeretem amikor így viselkedik, de valakinek bekell majd pótólnia, nem? - húztam fel a szemöldököm.
- Gyerek, ugye nem válsz majd olyanná mint ő? És miért beszélsz úgy mintha már nem lenne esélye? - kérdezte Körte.
Ki volt akadva. Tudtam és észre is vettem, de nem álltam le.
- Nem, én nem válok olyanná mint ő. Nem fogok utána olyan lenni. Nem is tudnék! - suttogom. - Egyszerűen csak rávilágítok arra, hogy mennyire hiányozni fog nektek. Igaz, hogy mondjátok mennyire utáljátok a tulajdonságait, de a lelketek mélyén jól tudjátok, hogy mennyire is hiányozni fog, és, hogy mennyire nehéz lesz elfelejteni! - motyogom.
Sok fájdalmat tudtam volna legyűrni, de ezt nem. Egyszerűen nem voltam képes arra gondolni, hogy elveszítem őt. Így hát ennyi lett volna. Belül feladtam, de nem akartam elhinni.
- Gyerek, miről beszélsz? - kérdezte Körte aggódva.
- Márkot nem a rák fogja elvinni, hanem a gyengeség ami mindenkiben ott van! - mondtam egyszerűen. - Hallottam... - nyeltem le a könnyeim. - Hallottam, hogy már nem akar küzdeni. Elveszítettem már régen. Én nem akartam részt venni ebben! - sírtam el magam.
- Gyerek, most azonnal vissza megyünk Budapestre! - kiáltja Körte és felkap a földről. - Ezért akarta elkérni a telefonom? Ezért hívta az anyját? - kérdezte miközben beletett a kocsiba.
- Igen, elkéstél! - nevettem fel. - Hihetetlen, nem? Most nem Geri hanem én késtem el! - mondtam érzelem nélkül.
- Gyerek, mi van veled? - kérdezte Körte miközben beindította a kocsi és elhagyta ezt a borzalmas házat.
Vissza sem nézve meredtem előre és vártam, hogy Körte beszéljen hozzám, de nem tette.
- Elveszítem, ugye? - fordultam felé...
