____________________________________
Budai Rebeka
szemszöge
____________________________________
A kórház várójában bámultam a falat a padlón ülve. Hátamat a falnak vetettem és vártam, hogy az orvos mondjon valamit.
- Gyerek, mi történt? - jött elém Körte.
Legugolt és a szemembe nézett. Tekintete fáradt volt ahogyan az enyém is az lehetett.
- Nem tudom! - suttogtam. - Kint voltunk és....és én beakartam menni......mert már megint rákezdett arra.... hogy azt mondja, hogy meghal! - magyaráztam, de megakadtam mert magam sem tudtam, hogyan tudnám elmagyarázni.
- Mi történt? - suttogta Körte.
Gyengéden a karomra tette a kezét és halványan, szomorúan elmosolyodott.
- Nem kapott levegőt! - feleltem neki és attól féltem, hogy nem jön ki több hang a torkomon.
Nem tudtam megfogalmazni a szavakat. Nem mertem elmondani mi történt, mert egyszerűen képtelen voltam újra átélni a pillanatot.
- Gyerek! - kezdett volna bele Körte, de az orvos lépett oda hozzánk mire én azonnal felpattantam és elé álltam.
- Kérem! - kezdtem bele, hangom könyörgő volt. Könyörögtem azért, hogy Márknak ne legyen semmi baja. - Mi van Márkkal? Ugye rendbe jön? Valami baja van? Mi baja van? - kérdeztem össze-vissza.
Nem hagytam, hogy szóhoz jusson. Végül Körte a számra tette a kezét és ő kérdezte meg az orvost, hogy Márk hogy van.
- Őszinte leszek, a jelek arra mutatnak, hogy műtétre van szükség vagy különben már késő lesz! - mondta az orvos. - Így is túl kockázatos a műtét, de ez a legnagyobb esélye a túlélésre! - mondta az orvos.
Körte még mondott valamit, de azt már nem hallottam a fülembe dobogó szívemtől. Remegő kézzel sétáltam oda Márk ajtajához majd a mellette lévő üvegre tettem a kezem.
Az ágyon feküdt és csövek lógtak ki a testéből. Könnyes szemmel kaptam a kezem a szám elé és próbáltam meg nem hangosan felzokogni.
- Figyelj gyerek, legyél erős mint eddig! - szólt mögöttem Körte mire megráztam a fejem.
- Nem megy! - suttogtam. - Egyszerűen képtelen vagyok! Nem tudom mi van velem. Márk előtt minden jó volt! - kezdtem el hadarni.
- Egy valami viszont hiányzott! - vágott a szavamba. Érdeklődve vártam mit mond. - Nem voltál boldog. Tagadhatod, de én láttam, hogy milyen voltál Márk előtt, le sem tagadhatnád, hogy miatta vagy olyan most amilyen vagy! - mondta bölcsen. - És most nem a szomorúságra gondoltam. Én arról beszélek amikor nevetsz és boldog vagy. Amikor őszintén mosolyogsz! - suttogta a végét.
Lehunytam a szemem. Nem tudtam mit feleljek neki. A lelkem mélyén valahol tudtam, hogy igaza van. Valahogy Márk előtt mindig is hiányzott valami az életemből. Vagyis inkább valaki.
