A reggel vakító fényre keltem fel. Hunyorogva próbáltam látni, de csak anyát vettem észre az erkélyem ablakánál.
- Nem aludhattam volna még? - kérdeztem álmosan.
- Nem! - rázta meg anya a fejét. - Gyere le reggelizni! - parancsolta.
- Nem vagyok éhes! - motyogtam majd a párnámba temettem az arcom.
- Beki, enned kell! - mondta anya sóhajtva.
Nem néztem fel rá. Nem akartam látni a csalódást a szemébe.
- Kérlek, hagyj magamra! - suttogtam és lehunytam megint a szemem.
Nem akartam most senkivel sem beszélni. Egyszerűen csak egyedül szerettem volna lenni. Nem akartan, hogy kérdezősködjenek. Nem akartam hallani, hogy minden az én hibám, pedig a szívem mélyén tudtam.
Geri miattam ilyen. Én engedtem a közelembe, és én hagytam el önző módon a híres élet miatt. Így vissza gondolva tényleg bunkóság volt, de mellettem maradhatott volna.
Akkor most nem kellene szembe néznem azzal, hogy egyedül vagyok mert Márkkal nem lehetek együtt. Nem kéne arra gondolnom, hogy az egyetlen reményem egy normális életre elveszett.
Én vesztettem el. Csakis az én hibám volt. Túl gyenge voltam ahoz, hogy szembe nézzek a félelmeimmel.
- Beki! - jött be csendbe a szobámba Evelin majd őt követte Daniella. - Veled maradhatunk? - kérdezte lágy hangon.
- Miért velem történik mindig ez?! - sírtam fel.
Könnyektől homályos szemekkel néztem fel rájuk. Közelebb jöttek hozzám majd mindketten átöleltek.
- Mi mindig melletted leszünk! - suttogta Daniella halkan a fülembe.
Ezt akartam. Ezt. Hogy ne legyek soha egyedül. Csak végre valaki mellettem legyen és szeressen. Bárcsak én is ilyen lehettem volna Márkkal.
Halványan elmosolyodva sóhajtottam és fúrtam a fejem ismét a lányok vállába. Egyszerű lenne felelni arra, hogy mit választasz, de nekem nem volt annyi eszem, hogy helyesen válasszak.
- Mit mondott nektek ő? - kérdeztem a lányokat.
- Szomorú volt, csalódott! - suttogta Evelin. - El sem tudtam volna képzelni, hpgy ezeket az érzelmeket Márkon fogom látni! - mosolyodott el szomorúan.
- Miért csináltad? - kérdezte Daniella a szemem nézve.
- Mert egy barom vagyok! - dőltem vissza az ágyamra.
Lehunytam a szemem és elképzeltem, hogy minden rendben van az életemmel. A lányok felé néztem majd eszembe jutott valami.
- Tudom, most utáltok, de nem lenne kedvetek kimenni csillagokat nézni majd? - kérdeztem félve.
Nem tudtam, hogyan viszonyulnak hozzám. Ahogy azt sem, hogy mellettem akarnak-e lenni.
Legnagyobb döbbenetemre bólintottak, de sajnos elkellett menniük.
Felkeltem az ágyról és a szekrényemhez lépdeltem. Egy elfogadható ruhát kerestem volna, de ahelyet egy elnyűtt pólót és egy melegítő nadrágot vettem fel.
A tükör elé állva elborzadtam. A látvány, hogy hogyan néztem ki megfélemlített. Már akkor nem éreztem magam jól amikor Márk mellett voltam.
Alig aludtam, hogy minnél többet lássam és, hogyha baj van azonnal tudjaj menni. Az evést viszont nem tudom erre fogni. Egyszerűen nem volt étvágyam semmihez.
