É𝗿𝘁𝗲𝗹𝗺𝗲𝘁𝗹𝗲𝗻 (2) [Haikyuu!! ff]

°1°

Mindig is az volt az álmom, hogy majd röplabdázhassak. Hogy a pályán állva elragadjon a játék szenvedélye, érezzem a labdát, ahogy a tenyerembe simulva nekicsapódik, és a külvilágot kizárva küzdhessek. Mindig is ez akartam lenni, mindegy volt milyen csapatban, milyen poszton, milyen versenyen, de játszani akartam. És ezért már alsó-középben mindent megtettem.

Nem véletlenül választottam a Kitagawa Daichit, hisz híres volt a jó röplabda csapatáról. A szüleim csak forgatták a szemüket a képtelen rajongásomon, de én megállíthatatlan voltam. Az első edzésre úgy mentem be, mint kisgyerek a cukorkás boltba, és olyan mérhetetlen öröm töltötte el a mellkasomat, mint még soha. A többi elsős közt én is elveszve tobzódtam a pályán, s értetlenül nézelődtem, hogy most mit kellene csinálni. Aztán megláttam őt.

Mivel más klubboknak is kellett torna terem, így mi egy csarnokban voltunk a fiú röplabda csapattal, ahol hasonlóan tanítgatták be az elsősöket. Nálunk éppen a hálón szereltek valamit a nagyok, mert nem akart rendesen állni, így mi addig csendben leültünk egymás mellé a padra. Én ültem a legszélén, a legszerencsétlenebb helyen. Mellettem csak egy barna hajú lány gubbasztott, aki kifejezéstelen arccal bámult maga elé. Barna, de még is szinte aranyló szemeiből nem tudtam semmit sem kiolvasni, így inkább hozzá sem szóltam. Jobb híán a fiúkat kezdtem el bámulni, akik lecsapásokkal melegítettek be, legalábbis a nagyok. A háló mellett ott állt a csapatkapitány, aki mindenkire kedvesen mosolygott, és úgy beszélgetett velük, mintha ezer éve ismerné őket. Irigyeltem, hogy az idősebbeknek már ennyi barátjuk van, viszont nem a kedves mosolya miatt szúrt szemet az a fiú. Hanem mikor az egyik ütőjük, egy tüsihajú feldobta neki a labdát, tanúja lehettem életem addigi legcsodálatosabb feladásának. Olyan tökéletes volt köztük az összhang, az ujjai olyan természetességgel érintették a labdát, hogy szó szerint leesett az állam. Mintha a válogatott feladóját láttam volna, olyan érzésem volt tőle, s a pulzusom egyszerre az egekbe szökött. Tökéletesnek találtam.  S ahogy elámulva bámultam egyetlen dolog fogant meg a fejemben: vele akarok játszani.

Amilyen képtelennek tűnt az ötletem, annál megvalósíthatóbb volt. Minden edzésem alkalmam volt figyelni, ahogy játszik, így azon kezdtem el dolgozni, hogy a lehető legjobb ütő válhasson belőlem, és akkor én is játszhatok vele. Így alig vártam, hogy végre a feladásokat gyakoroljuk. Az edzőnek eléggé nyilvánvalóvá tettem, hogy én ütő leszek bármi áron, mikor a világért sem akartam beállni feladónak. Így eleget téve a céljaimnak, és ütőként gyakorolhattam azon az edzésen, ahogy a nagyok közül még páran. Az elsős palánták között volt egy, aki viszont úgy tűnt a feladó poszttal szemezget, s mikor jobban megnéztem, felismertem, hogy ez az a barna szemű lány, aki a padon ült mellettem. Barátságosan rámosolyogtam, mikor én következtem, ő viszont csak gondterhelt fejet vágva elkapta a tekintetét. Feldobta magának a labdát, aztán feladta, én pedig futottam is volna leütni, ha nem számoljuk el mindketten, és nem pattan a fejemre. De így történt, így míg én behúzott nyakkal a kobakomra tapasztottam a kezemet, a labda szépen elgurult.

- Gomen - hajolt meg sietősen, mire csak legyintettem. - Elmegyek a labdáért - indult meg a sportszer után, ami átgurult a fiúk térfelére. Gondoltam is magamban, hogy ha esetleg én mehettem volna utána lehet lett volna lehetőségem beszélni azzal a feladóval. De már mindegy volt, mert a lánynak oda vitte egy elsős kissrác a labdát, akivel úgy bámultak egymásra, mintha csodát látnának, így inkább nem is zavartam őket. Elszalasztottam a lehetőségemet, de nem csüggedtem, mert még bőven volt időm.

S lássatok csodát, sokat nem is kellett várnom. Egyik nap éppen haza felé tartottam a bevásárlásból, ahova anya küldött el. Nem kellett sok cuccot vennem, éppen csak egy szatyorra valót, így viszonylag hamar végeztem is. Gondolataimba merülve sétáltam az embereket kerülgetve, mivel éppen arra próbáltam rájönni, hogy melyik a harmadik tempó, és melyik az első, mivel ezeket mindig összekevertem. Nem voltam sose valami zseni, de úgy gondoltam ennyi tudás minimum kellene, ha olyanokkal akarok játszani, mint például az a végzős feladó. Viszont ahogy így magamban morfondíroztam, egyszer csak egy puffanásra lettem figyelmes, s hátra fordulva meg is pillantottam a földre esett zacskómat, ami a szatyorból pottyant ki. Fogalmam sem volt mi az, anya kérte hogy vegyek, úgy hogy már éppen hajoltam volna le érte, amikor egy hosszú kéz beelőzött, és felkapta előttem.

- Ezt eleljtetted - szólalt meg kedves hangon, mire már megköszöntem volna, amikor felnézve rá felismertem. Az a harmadéves feladó volt, akinek annyira csodáltam a játékát. Ott volt velem szemtől szemben, egy zacskó valamit tartva a kezében, és kedvesen mosolyogva a nagy barna szemeivel.

- Feladó-san...? - motyogtam gondolkodás nélkül döbbenten. Neki is hasonló lett az arca, mivel nem ismert fel, s mikor rájöttem, hogy konkrétan nem is ismerjük egymást, egyből elvörösödtem. - M-Mármint én is Kitagawás vagyok, és láttam amikor röpiztetek, mert én is röpizek, csak a lányokkal nyílván, és a nevedet nem tudom, csak hogy feladó vagy és ez most nagyon kínos.... - hadartam el, mire minimum azt vártam, hogy faképnél hagy, de helyette csak kedvesen felnevetett. Semmi gúny nem volt a hangjába, csak ártatlan jókedv a zavaromon.

- Oikawa Tooru vagyok - mutatkozott aztán be, mire a nevét igyekeztem belevésni a memóriámba, hogy el ne felejtsem.

- Katsumi Saeko - mutatkoztam be én is az illem kedvéért.

- Ez nem is kell? - nyújtogatta a kezében a zacskót, amiről teljesen megfeledkeztem.

- Ja, öhm de, köszi - vettem el gyorsan és betettem a többi közé a szatyorba.

Ez volt az első alkalom, amikor személyesen beszéltem Oikawa Tooruval. De közel sem az utolsó.