É𝗿𝘁𝗲𝗹𝗺𝗲𝘁𝗹𝗲𝗻 (2) [Haikyuu!! ff]

°19°

Már vagy öt perce görnyedtem a jelentkezési lap fölött, gyöngyöző izzadság cseppel a halántékomon.

- Tudod hogy kell írni a nevedet, vagy segítsek? - ironizált Tsukishima türelmetlenül.

- Tudom, de nem akarom.... Olyan nehéz~ - hisztiztem drámaian elterülve az asztalon.

- Oké, akkor lemondhatsz róla, hogy gitározok neked - dőlt hátra karbafont kezekkel, mire összehúzott szemekkel néztem fel rá.

- Gonosz vagy - szúrtam a szeme közé, majd már csak azért is erőt véve magamon kitöltöttem a röplabda csapathoz való csatlakozásomhoz szükséges jelentkezési lapot. - KÉSZ - csaptam le a ceruzát az asztalra, majd másodpercek alatt Tsukishima ágyán teremve várakozóan néztem rá egy csomag popcornnal a kezemben.

- Na végre - forgatta a szemeit, miközben kezébe vette a gitárját. Ó, hogy én mióta vártam erre a pillanatra~

Miután kijutottak a nemzetire, másnap már azzal a papírral állított elém. Először nem értettem miért erőlteti ennyire a dolgot, de mikor kelletlenül bevallotta, hogy "mert egy idióta vagy, és te is tudod, hogy így boldogabb lennél" haladéktalanul kikaptam a kezéből, és mögé rejtettem a vöröslő fejemet. Úgy hogy sikeresen rávett, hogy jelentkezzek, így mikor aznap egy kicsit tovább ottmaradtam nála angolozás után, kitöltette velem. Viszont ezt csak azzal a feltétellel vállaltam, ha utána gitározik nekem, amiért így már totál megérte~
Ez aztán egy dalból 4-re hatványozódott, ami kicsit tovább elhúzódott, mint gondoltam.

- Meh, már sötét van odakint - néztem ki az ablakon, mikor már ideje lett volna indulnom.

- Ne aggódj, téged biztos nem fognak elrabolni - nyugtatott meg a kedves égimeszelő.

- Ha-ha. De én így nem akarok hazamenni - húztam el a számat, mivel az egy dolog, hogy a szüleim lecsesznek, amiért éjnek évadján egyedül mászkálok a városban, de végigfostam volna az utat.

- Akkor maradj itt - szólalt meg hirtelen Tsukishima megigazítva a szemüvegét, mire gonosz mosolyra húzódott a szám, amit látva hozzátette - Oké, meggondoltam magam...

- Késő~

Ezután addig folytattuk a vitatkozást olyan dolgokon, mint hogy ki hol aludjon, vagy ki menjen előbb fürdeni, és hogy ne piszkáljam a gitárját, mert T-Rex lábszárat csinál belőlem, hoggy végül mindketten az ágyán döltünk ki. Mondhatom reggel szép kis meglepetés ért, amikor arra keltem, hogy hason fekve félig rajtam fekszik, én meg moccanni sem tudok. Először türelmesen bámultam a falat, hogy majd csak felébred Csipkerózsika is, viszont ezt hamar megelégeltem, így meggondolatlanul felé fordultam. Tulajdonképpen akkor realizáltam csak, hogy mi is történik éppen, amikor megpillantottam a félig párnába fúrt fejét, ahogy egyenletesen szuszogva nyugodtan alszik. Egyszerűen túl aranyos volt a napközbeni énjéhez képest, így szép lassan pír kúszott a fejemre, ahogy újra és újra feltérképeztem az arca minden egyes szegletét. Így már nem is tűnt olyan fontosnak gyorsan elkészülni, így felé fordulva elégedetten mosolyogva kezdtem figyelni az arcát, amivel egész nap ellettem volna. Akkor gondolkodtam el először úgy igazán rajta, hogy most mi is ez az egész, és mi az a furcsa boldogság, ami a mellkasomba költözik, mikor ránézek. A szívem lüktetése mindig egy kicsit nehezebbé állt, és önkénytelenül is arra gondoltam, hogy milyen jó lenne a helyére fésülni rövid szőke tincseit. Ahogy így ezen gondolkoztam, a kezem szinte ösztönösen mozdulni kezdett, s ujjaimmal óvatosan megérintettem a haját. Pont olyan puha volt, mint gondoltam. Erre viszont résnyire kinyilt az egyik szeme, amivel egyből rám nézett, így bele is fagytam a mozdulatba. A következő másodpercben pedig már vörös fejjel pattantam is ki az ágyból, és olyan gyorsan sprinteltem a fürdőig, hogy még a meglepett tekintettel vizslató édesanyját sem vettem észre.

Fura dolog volt nem otthonról elindulni a suliba, ráadásul egy olyan borzasztó emberrel, mint Tsukishima, aki szarkasztikusabb kedvében volt, mint valaha. Nagynehezen viszont odaértünk elménk brillirozásának színhelyére, amit egyszerűen csak iskolának neveztek, és már reménykedtem benne, hogy meg is feledkezett a röplabda klubba való jelentkezőlapomról - amit önszántamból nem akartam oda adni -, de nem volt ilyen szerencsém.

- Muszáj ezt? Olyan hülyén érzem magam... - dünnyögtem, miközben alig feltűnően eltoloncolt a harmadévesek terméig.

- Az a rövid barnahajú lány lesz a kaputányuk - biccentett egy harmadéves felé a fejével, majd egyszerűen félreállt, és hagyta, hogy egyedül égjek be. Tanácstalanul odatipegtem a lány mögé, és türelmesen várakoztam, hogy végre megforduljon. Mikor ezt megtette, barátságos barna szemei egyből találkoztak az enyémmel.

- Miben segíthetek?

- Ano... A röplabda csapatba szeretnék... csatlakozni.... - nyújtottam felé a lapot nagyot nyelve, mivel próbáltam felkészülni minden lehetséges válaszára.

- Ó, micsoda jó hír! - húzódott széles mosolyra a szája, és a lapot elvéve 200%-ra ugrott az energia szintje, így a kezemet megragadva hevesen rázni kezdte azt. - Michimiya Yui vagyok, a csapatkapitány, nagyon örülök! Ma lesz is edzésünk, ha gondolod gyere el megnézni, te is beállhatnál játszani, vagy ha nem akarsz nem muszáj, de jó lenne... - magyarázott követhetetlen gyorsasággal, mire én csak sokkosan bólogattam. Miután aztán a lelkemre kötötte, hogy legyek ott, meg minden jóság, végre utamra bocsáltott.

- Egy szót sem - tettem fel a kezemet, a tökéletesen szórakozó Tsukishimának, akiről lerítt, hogy lenne valamilyen epés megjegyzése, amit kénytelen volt végül visszatartani.

Egész nap stresszesen ültem az órákon, amin valahogy mindenki nagyon jól szórakozott rajtam kívűl. Lehet velem van a baj, de nagyon féltem, hogy milyen lesz az első edzés. Milyen lesz feladóként játszani. Mondjuk így visszagondolva mindez teljesen felesleges volt, hisz a dolgok egész gördülékenyen mentek.

Egy kisebb késéssel érkeztem az öltözőkbe, mivel nem tudtam elszakadni a mosdótól előbb. Így már szerencsére senki nem volt bent, de pozitívumként sokkal nagyobb volt, mint gondoltam. Le is pakoltam az egyik üres sarokba, és gyorsan átöltöztem, hogy az ujjaim ideges tördelése közepette átballagjak a tesiteremhez. Odabentről már a labda pattogása szűrődött ki, ami még jobban fokozta az izgalmam. Folyton azon kattogtam, hogy még is mit csinálok, de már nem volt visszaút. Tanácstalanul bújtam be a leengedett háló mellett, s teljes egészében a szemem elé tárulhatott a csapat és ahogy a pályán állva valamilyen lecsapás féleségeket csinálnak. Viszont nem is a felém induló Michimiya-san, és nem is a csodálkozó új arcok kötötték le a figyelmem, hanem a lány, aki a háló mellett állva beszélt egy másikkal. Közepesen hosszú barna haj, aranyosan csillogó mogyoróbarna szemek, és az a kiolvashatatlan tekintet. Ugyan olyan volt, mint alsóközépben. Amikor megérezte, hogy figyelem, ő is rám nézett, s tekintetünk egymáséba fúródott.

Mit keres itt Hosiko?

The end