É𝗿𝘁𝗲𝗹𝗺𝗲𝘁𝗹𝗲𝗻 (2) [Haikyuu!! ff]

°15°

Miközben elfojtott lélegzettel meneteltem a folyosón Tsukishima osztálya felé, eszembe jutott egy régi emlék. Kis buta dolog volt, nem is szokott eszembe jutni, de most valamiért még is így történt.

Harmadéves voltam a Kitagawa Daichibe, és már messzire elkerültem a röplbadát. Egyik nap viszont két kis elsős állított oda hozzám totálisan betojva, és először rám sem mertek nézni. Én csak pislogtam rájuk, hogy most még is mit kellene csinálnom, mire végre megszólalt az egyik. Azt kérdezte motyogva, hogy ha esetleg van egy kis időm, segítenék-e nekik a röpiben, mert csatlakozni szeretnének a csapathoz, csak nem megy nekik valami jól. S amint megkért halkan erre az apró szivességre, mintha egy pillanatra leállt volna a szívem. Engem. Engem kért meg két elsős, hogy segítsek nekik. Viszont nem tudtam rá valami jól reagálni, mivel megjelent egy nagy kérdőjel a fejemben, hogy még is miért. Miért pont én, miért nem egy aktuális játékos, meg egyáltalán honnan veszik, hogy én is játszottam... Így végül el is küldtem őket, hogy keressenek egy jobban hozzáértő személyt, ők pedig tudomásul véve ezt, többet nem is kerestek. Így visszagondolva elég irónikus volt, hogy pont akkor jutott eszembe ez, mikor hosszú idő után én akartam valaki megkérni rá, hogy röpizzen velem.

- Á-á Tsukishima - álltam el a villanyoszlop útját, mire az kifejezéstelen tekintettel lenézett rám. Ugyan olyan volt, mint általában, nem pedig olyan, mint velem, ez pedig zavart. - Beszélhetnénk?

- Miért? - kérdezte félre nézve, miközben megigazította a szemüvegét. Oké, végül is teljesen jogos kérdés.

- Azért amiért eddig nem beszéltünk... - válaszoltam óvatosan végig gondolva a dolgokat, nehogy a fejéhez vágjam, hogy mert nem képes hozzám szólni, és elszalasszam a lehetőséget.

- Itt és most? - sóhajtotta kelletlenül. Nézzük a jó oldalát: legalább bele ment.

- Nem, valahol ahol... Kevesebb az ember - forgattam a szemeimet, majd magam után biccentve megindultam a tornatermek felé.

Elég értelmetlennek éreztem az egész helyzetet, hogy én akarom megkérni, hogy röpizzen velem, meg hogy egyáltalán beszéni akarok vele, de már nem volt visszaút. Tisztáznunk kellett a dolgokat, még hozzá lehetőleg minél előbb, mert hiába volt egyszerű, ez az út nem volt járható.

A tesiterembe benyitva szippantottam egyet a jellegzetes felmosott padló és festék szag keverékéből, majd ráérős léptekkel indultam meg a háló mellett lévő labdatartóhoz, ami csak teljesen véletlenül volt ott, nekem aztán semmi közöm nem volt hozzá. Ahogy átléptem a pálya fehérrel kijelölt vonalát egy pillanatra újra olyan érzés volt, mintha egy hivatalos meccsen tettem volna ezt, ahol a közönség szurkol, az ellenfél fölényes tekintettel méreget, én pedig már égek a vágytól, hogy röpizhessek. Aztán ez az érzés el is múlt, újra ott voltam a tornaterembe, Tsukishimával akinek a tekintete a hátamra tapadt, és előttem a kék labdatartóra. Egy percig csak csendben bámultam őket, és elmosolyodtam rajta, hogy mekkora egy idióta vagyok.

- Még is mit--

- Röpizel velem? - szakítottam félbe a türelmetlen Tsukishimát kezembe kapva egy labdát, és végre méltattam rá, hogy szembe forduljak vele. Tekintete egy pillanat alatt meglágyult, és teljesen más lett.

- Tessék? - pislogott rám, és szinte hallottam ahogy próbál rájönni, hogy démonűző vagy egyből temetés kell-e nekem.

- Adhatok fel neked? - tettem fel a legnehezebb kérdést, miközben belül szinte élő lávafolyammá változtam. - Már régen nem csináltam, sőt ezt még soha, de mostanában sokat gyakoroltam és...

- Te tudsz röpizni? - dobta le a táskáját maga mellé. Szinte már vártam, hogy feltegye ezt a kérdést, így halványan elmosolyodva a földre szegeztem a tekintetemet.

- Alsó-középben én is játszottam... Volt egy álmom, egy célom, amit el akartam érni. Csak aztán... Vele együtt ez is elment. Most viszont - kaptam fel a fejemet, tekintetemet egyenesen az övébe fúrva. - Találtam magamnak egy új célt. Feladó leszek.

Tsukki hitetlenkedve bámult, majd kissé lehajtotta a fejét, és... És elkezdett nevetni. Mármint először azt hittem csak félre nyelt a válla rázkódása miatt, de ahogy felemelte mosolygó szemeit minden világos lett, engem pedig mintha fejbe vertek volna. Ez a kép első helyre ugrott a gitározós Tsukishima mellé.

- Hát akkor - vette le az egyenruhájának zakóját, és letette a cucca mellé. - Röpizzünk.

Yay ne
Mindjárt vége