É𝗿𝘁𝗲𝗹𝗺𝗲𝘁𝗹𝗲𝗻 (2) [Haikyuu!! ff]

°14°

Valamivel több információ birtokában nyomtam ki a telefonomat, miután kifaggattam Yamaguchit. Elvégre ő jobban ismerte Tsukishimát, többet is lógott vele, így csak jobban tudta mi baja van, mint én. Bár sokat nem tudott segíteni, megígérte, hogy megpuhítja nekem, vagy valami olyasmi. Így nekem addig bőven volt időm, legalábbis sötétedésig. Eltűnődve megforgattam a kezemben a labdát, majd feldobtam a fejem fölé, ahogy azt régen csináltam, és elkezdtem adogatni. Az ujjaim egészen lemerevedtek, szörnyű volt nézni, amit csinálok, de nem érdekelt. Ezt már eldöntöttem, úgy hogy nem adom fel.

Valahogyan számítottam rá, még is meg tudott lepni, amikor másnap Tsukishimának színét sem láttam. Mármint iskolában volt, csak olyan messzire elkerült, hogy még véletlenül sem találkoztunk. De igyekeztem ezt nem mellre szívni, mivel fogalmam sem volt mi baja van, és mivel néma gyereknek anyja sem érti a szavát, így majd elmondja, ha akarja. Nagyfiú már, ahogy én is nagy vagyok, és nem bámulok ki egész nap az ablakon - még angolon is - azon rágódva, hogy hogyan lehet ilyen hisztis. Nem, egyáltalán nem.

Így egyértelműen délután sem mentem át hozzá angolozni, de meg is tettem mindent, hogy kitöltsem a fennmaradó időt. Kimentem a legközelebbi kosárpályára, és ott kezdtem passzolgatni a kosárpalánknak. Egész jól ment, ahhoz képest, hogy már régen csináltam. Minél többet passzoltam, annál többször ment bele a palánkba, így egyre távolabb hátráltam tőle. Ezzel egész jól elszórakoztam estig, amikor ráébredtem, hogy elfelejtettem tanulni, így sos neki kellett álljak. De hiába görnyedtem az asztalom felett, most nem volt semmi motivációm sem az angolhoz, sem máshoz, így elkalandoztam a youtubeon található röplabda meccsek kimeríthetetlen tárházába.

Másnap megint csak hasonlóan alakult a napom, ahogy még egy jó darabig. Iskola, röpi, tanulás és alvás. Kicsit nosztalgikus volt a monotonitása, viszont jól esett, hogy megint van mivel lekötnöm a figyelmemet és nem kell egész nap olyan értelmetlen dolgokon agyalnom, mint hogy mi lehet Tsukishimával, vagy hasonlók. Csak angol órán, amit továbbra is utáltam, így unatkozásra használtam fel. Megint nem volt motivációm hozzá, viszont most a röpihez találtam újat. "A feladáson nem gondolkoztál?" visszhangzott a fülemben a kérdés, ami szembe ment minden célommal, felborította az elveimet, és megkérdőjelezte az akaratomat. Most viszont kezdtem rá megtalálni a választ, mivel alapvetően nem, nem próbálkoztam azzal, hogy feladó legyek. Eldöntöttem, hogy feladó leszek, mivel ez volt az egyetlen mód rá, hogy teljesen elengedjem az alsó-közepes énemet.

Egyik nap szintén a kosárpályára igyekeztem, hónom alatt a röplabdámmal, amikor egy vidám hang szakított ki a gondolataimból.

- Katsumi-san! - integetett Yamaguchi, mire megtorpantam, hogy megvárjam.

- Csak nem edzésre mész? - kérdeztem tőle, hiába tudtam egyértelműen a választ. Mióta Tsukishima megsértődött rám, egyedül vele beszéltem, és rá kellett jönnöm, hogy a néha már túlzott lelkesedése ellenére egy nagyon jó és megbízható barát. Tsukishima egy mázlista.

- De, és képzeld! Valószínűleg a nyáriszünetben megyünk Tokióba edzőtáborba a suli egyik régi riválisához! - újságolta vidáman, amin kicsit meglepődtem.

- Edzőtábor Tokióban? Mármint az egész csapatnak...? - kérdeztem kissé félve.

- Igen, nagyszerű lehetőség. Bár kár, hogy te nem jöhetsz velünk... - biggyesztette le a száját.

- Dehogy is, ez a ti röpis táborok, mit is keresnék én ott - legyintettem kínosan nevetve. Egy percre valóban megfordult a fejemben, de legfőképp nem ez okozta az aggodalmamat.

- És... Tsukkival mikor békültök ki? - kérdezte óvatosan a vesémbe látva.

- Hát... Nem tudom - hajtottam le a fejemet. Valahogy egyszerűbb volt bújkálni egymás elől, mint konkrétan oda állni valaki elé, és megmondani neki kerek perec a dolgokat. Valahogy hazudni mindig is egyszerűbb volt.

- Szerintem nyugodtan beszélhetnél vele - vont vállat Yams, aztán felnevetett. - Lehet nektek így egyszerűbb, de én kezdem unni a kettős életet. Meg aztán, nem mindig az egyszerűbb út a legjobb.

Bármennyire is hülyén éreztem magam tőle, be kellett vallanom, hogy Yamaguchinak nagyon sok dologban igaza van és jól látja a dolgokat. Az egyszerűbb út valóban nem mindig a jó. Hát akkor itt az ideje, hogy letérjek róla.

- Oké, akkor tudod mit? - határoztam el magamat. - Még szünet előtt beszélek vele. Ha már ő nem hajlandó velem.

- Wow... Hát, hajrá Katsumi-san - pislogott meglepetten Yamaguchi. Mit ne mondjak, én is megleptem magamat. - Csak nekem lassan ideje lenne indulnom, mert... - mutogatott tanácstalanul az iskola irányába, mivel el is felejtettem, hogy neki dolga van.

- Ja persze, menj csak. És... Köszi mindent - ejtettem meg neki egy őszinte mosolyt, mivel ha ő nem marad velem, akkor fogalmam sem volt mihhez kezdek. Még szerencse, hogy valamilyen értelmetlen okból meggyőződése, hogy nekünk nem szabad Tsukishimával rosszban lennünk. Csak tudnám miért.