É𝗿𝘁𝗲𝗹𝗺𝗲𝘁𝗹𝗲𝗻 (2) [Haikyuu!! ff]

°5°

Őszintén szólva azzal én is egyet értettem, hogy ahol emberek vannak, az nem jó. A röplabda például ezért volt jó, mert hat ember kényelmesen elfért a pályán, nem volt útban senki. De a való életben ez nem volt ilyen szabályszerű, mindenki arra lófrált, amerre akart, és álltalában pont ott, ahol én voltam. Éppen ezért utáltam a tömeget. Pont úgy, mint azt a szőke srácot, aki szintén mindig láb alatt volt. Ahogy harmadik nap is, ugyan ott, ahol megint csak enni próbáltam.

- Direkt csinálod, ugye? - kérdeztem rá sem nézve, miközben az automatához lépett.

- A többiből kifogyott a tonic - felelte egyszerűen.

- Jesszus, te azt hogy vagy képes meginni? - akadtam ki akaratom ellenére, mivel én speciel utáltam.

- Simán - vette ki az innivalót, majd direkt a szemem előtt kibontotta és jóízűen beleivott.

- Pffffbblaaa - fanyalogtam én is helyette, mire megint kinevetett.

- Olyan képet vágsz, mint egy citromba harapott macska - jegyezte meg.

- Te meg mint aki éppen indulni készül - vágtam vissza, de sajnos nem jött be.

- Hát ez elég szar volt - fordult az ablak felé, és éppen fel akarta rakni a fejhallgatóját, mikor megjelent egy másik srác is.

- Tsukki~ - szólította meg mosolyogva a szeplős fiú. - Anya egy csomó kaját rakott, nem ebédelünk együtt?

- Nem - válaszolta a Tsukkinak szólított kegyetlen ridegséggel.

- Oh - olvadt le a fiú arcáról a mosoly, aztán zavartan rám nézett, majd a fiúra, majd megint rám, és egy pillanatra láthattam a szemében a szomorúságot. - Hát akkor mindegy - varázsolt egy újabb mosolyt az arcára, és hátat fordítva neki sietősen elment.

- Ő a barátod volt? - szaladtak fel a szemöldökeim a nemmindennapi látványon.

- Olyasmi - forgatta meg a szemeit.

- És ilyen simán lekoptattad? Nem érzed magad kicsit bunkónak? - kérdeztem hitetlenkedve.

- Kellene? - vont vállat, mint aki nem érti miről beszélek.

- Jesszusom, hát ne csodálkozz, ha mindenki utál - fogtam a fejemet. - Miért kellett ezt?

- És neked miért kell más életével foglalkoznod? - változott meg a hangja, s az általános csipkelődés helyett valami sokkal rosszabbat véltem felfedezni benne. - Tudtommal kettőnk közül te bújtál el ide ebédelni egyedül.

- Mert máshol nem lehet megmaradni az emberektől - próbáltam megmagyarázni, de az én szavaimból viszont eltűnt az él.

- Ha nem lennél antiszociális talán képes lennél barátkozni velük, meg hasonló alapvető emberi képességekre - közölte, aminek nem kellett volna ilyen hatást elérnie, de a torkomra fagyott a szó tőle. Nem azért, mert különösebben megsértett vele, hanem... Azért, mert ő mondta. Pont ő.

Tétován felálltam, de már nem is válaszolni, csak felkaptam a bentos dobozomat, és sietősen vissza indultam a folyosón. Hátra sem néztem inkább, csak gondolatban a fejemet vertem a falba, amiért ilyen gyáván megfutamodtam. Valamiért volt egy olyan sejtésem, hogy ez első sorban nem személyem ellen irányult, hanem amolyan válasz reakció volt. Csak azt tudtam volna miért és mire. Így viszont csak szimplán szíven ütött, és valahogy már nem is tartottam olyan jó ötletnek a lépcsőn való ebédelést, és Tsukki szivatását, már ha ez volt a neve.

Viszont ahogy az utolsó órák szünetében elgondolkoztam, arra jutottam, hogy azért még is csak zavar ez az egész. És mivel vele nem akartam beszélni, így kénytelen voltam felkeresni azt a személyt, akiről úgy gondoltam segíteni tud.

- Oi! - szólítottam meg az iskolából kiözönlők közül a szeplős fiút, aki ebédelni akart vele. Már ott vártam isten tudja mióta, így igen csak felvidultam, amikor megláttam a fejét a tömegben. Miközben felé indultam kérdőn körbenézett, hogy biztosan neki szóltam-e, de azért megállt, hogy megvárjon. - Bocsi, hogy csak így megállítalak, de beszélni szeretnék veled valamiről - kezdtem bele.

- Öhm, semmi gond, útközben beszélhetünk - felelte zavarában.

- Szóval, én Katsumi Saeko vagyok - nyújtottam neki kezet, miközben elindultunk.

- Yamaguchi Tadashi - biccentett megrázva azt.

- Igazából semmi közöm aaa őőőő - gondolkodtam a szőke nevén, mivel Tsukkinak csak nem szólíthattam, az biztos valami beceneve volt.

- Tsukki. Vagyis Tsukishima. Tsukishima Kei - javította ki magát zavartan nevetve. Így hogy közelebbről láttam egész aranyos volt.

- Szóval Tsukishimát alig pár napja ismerem, mióta folyton útban van, és őszintén szólva elég... Érdekes személyiség.

- Az már biztos - értett egyet Yamaguchi is.

- Szóval, asszem ma kicsit... Megsértettem. Vagy ő alapból ilyen köcsög mindenkivel? Mert most veled is az volt - kérdeztem elgondolkodva.

- Nem, Tsukishima csak... Tsukishima - nevetett Yamaguchi. - Nem volt köcsög, ez az alap stílusa. Csak lepatintott, mert... Nem is tudom, pár napja már ezt csinálja. Esetleg...? - kérdezte a szemöldökét húzogatva mire érttetlenül pislogtam rá, aztán leesett.

- Nem, jesszus, nem, semmi közöm hozzá! - tagadtam enyhén vöröslő fejjel.

- Ahaaam. - bólintott Yamaguchi, mint aki nem hiszi el teljesen. - Mindegy, a lényeg, hogy Tsukki nem szereti az embereket. Meg úgy szinte semmit. De ha egyszer képes ott dekkolni egész szünetben, amit amúgy soha nem szokott, az már egy nagyon jó jel.

- Ez most egy utalás volt? - ráncoltam a szemöldökömet.

- Nemmm.... - forgatta a szemét Yamaguchi elnyomva egy mosolyt, majd mindkettőnkől kitört a nevetés.

- Szóval, akkor szerinted....