É𝗿𝘁𝗲𝗹𝗺𝗲𝘁𝗹𝗲𝗻 (2) [Haikyuu!! ff]

°9°

- Ez egy gitár? - mutattam rá, mintha nem lenne egyértelmű.

- Zseniális felfedezés - tette le a táskáját az ágyára.

- Te tudsz gitározni? - kerekedtek ki a szemeim, mivel ez volt az utolsó dolog, amire számítottam.

- Nem, tudod van egy ilyen fétisem, hogy mindig kell a szobám sarkában állnia egy gitárnak, mert csak akkor érzem magamat kiegyensúlyozottan. - felelte szarkasztikusan, majd látva az értetlen tekintetemet, sóhajtva hozzá tette. - Igen, tudok.

- Mutasd meg légysziii! - kezdtem, mint egy izgatott kisgyerek, mivel el nem tudtam képzelni hogy állhat a kezében.

- Csak ha meg tudsz kérni rá angolul - fonta karba a kezeit egy győztes mosollyal.

- Eto... You... Can... You are... Guitar play... őőő - makogtam össze-vissza, megpróbálva egybe sűríteni az eddigi angoltudásomat, de nem mentem vele sokra.

- Inkább kezdjünk neki, mielőtt megjelenik az angoltanár, hogy lemészároljon - tanácsolta előkotorva az angol cuccát. Duzzogva ültem le a kotacuja másik felére, pont vele szembe, hogy végig dühösen tudjam bámulni. De hát nem volt mit tenni, nekem is elő kellett kotornom a cuccaimat, elvégre tanulni jöttem át.

Egész jól telt a délután, még így is, hogy Tsukishima nem gitározott nekem, és tanulást kellett színleljek. Elgondolkozva bámultam hol kifelé az ablakon, ahol madarak csicseregtek és tömérdek fény áramlott be, hol a gitárjára, ami továbbra is piszkálta a fantáziámat, hol pedig Tsukishimára, ahogy magyaráz. Attól függetlenül, hogy nekem mondta, végig szinte a füzetét nézte, meg az enyémet, hogy rendesen írom-e le a szavakat. Elég értelmetlen volt ez az egész szituáció, de nagyon élveztem. Mindig előszeretettel figyeltem az emberek arcát, kizárólag csak messziről, így most sem zavartattam magam, ahogy az övét néztem. Első benyomásra egy tahó volt, utána egy furcsa tahó, most pedig egy vicces tahó. Egyre csak Yamaguchi szavai csengtek a fejemben, miszerint sosem ácsorgott ott, pont annál az ablaknál egész szünetben, kivéve mióta találkoztunk. És hogy szerinte ez nem véletlen. Én sem gondoltam annak, de közel sem úgy, ahogy Yamaguchi. Tsukishima valószínűleg csak azért volt tahó, mert utálta az embereket, ahogy én is. Talán ezen közös pontnál fogva lettünk annyira jóba. Vagy a zene miatt. Vagy ki tudja.

- Figyelsz egyáltalán? - kérdezte fáradtan, miközben megdörzsölte a szemeit.

- Nem igazán. - szakadtam ki a gondolataimból.

- Akkor még is hogy akarod, hogy korrepetáljalak angolból? - kérdezte értetlenül. Nem nagyon tudtam volna rá mit válaszolni, mivel az "így" túl hülyén hangzott volna. Sóhajtva az órájára nézett, és becsukta a könyvét. - Most mennem kell edzésre. Majd holnap folytatjuk.

- Edzésre? Mármint röplabda? - kérdeztem felnézve rá, miközben felállt, s én is eltettem a cuccaimat.

- Igen, még is mi másra? - tárta szét a kezeit értetlenkedve.

- Csak kérdeztem - tettem fel a kezeimet védekezően, miközben kínos mosollyal próbáltam leplezni a zavaromat. Én is felvettem a táskámat, s ahogy jöttünk, úgy ki is vonultunk a házból. Tsukishima bezárta maga mögött az ajtót, majd megálltunk a járdán, mivel az ellenkező irányba kellett mennünk.

- Holnap gitározol? - kérdeztem elfolytott mosollyal, hátha meg tudom győzni.

- Nem - vágta rá egyszerűen, én viszont nem akartam lemondani róla, így ki kellett találnom valamit.

- Oké, tudod mit? Ha a következő angoldogám megírom minimum 75%-osra, akkor gitároznod kell nekem. Áll az alku? - nyújtottam neki kezet, bár még fogalmam sem volt mekkora fába vágtam a fejszémet.

- Ez lehetetlen. Úgy hogy igen - egyezett bele. Ez csak még elszántabbá tett, hogy megmutassam neki: igen is lehetséges.

Így az elkövetkezendő rövid időszak végig az angolról szólt. Nem érdekelt semmi más, csak az angol órák, az angol házi, és Tsukishima heti minimuk 3 angol korrepei. Nagyon durván rágyúrtam, zenéket fordítgattam le, animét néztem angol felirattal, angol oldalakat olvastam, és igyekeztem mindent tökéletesen megjegyezni. Tele volt a fejem angol szavakkal, szabályokkal, kifejezésekkel, és az angoltanárunk idegesítő hangjával. Komolyan, volt olyan nap, hogy véletlenül mindig angolul válaszoltam. Tsukishima pedig ilyenkor rendszeresen azzal szivatott, hogy ő is elkezdett angolul beszélni, amit először nem nagyon értettem, de lassan már én is tudtam válaszolni, és elég jól eltársalogtunk így. Aztán elérkezett a nagy angol témazáróm is, amire fogadtunk, így megpróbáltam a lehető legjobban össze szedni magamat, és minimum 75%-ot összehozni.

Egész lelkesen ültem neki, pár könnyebb feladatot simán meg is oldottam, de ahol fordítani kellett, vagy magamtól írni dolgokat, ott már igen csak vért izzadtam. Pláne a fogalmazásnál a végén. Csak reménykedni tudtam benne, hogy jól írtam mindent, és nem valami oltári baromság került a lapomra, amiért kivág majd a tanár. Próba cseresznye.