É𝗿𝘁𝗲𝗹𝗺𝗲𝘁𝗹𝗲𝗻 (2) [Haikyuu!! ff]

°10°

Izgatottan fészkelődtem a padomban, amikor a tanár belépett a kijavított dogákkal. Nem is emlékszem mikor izgultam bármi miatt is ennyire utoljára. Vagy egyáltalán mikor érdekelt bármi is annyira, hogy képes legyek ennyit foglalkozni vele. A röpi óta szerintem semmi. De most Tsukishima állítólagos gitártudása még is el tudta ezt érni, és őszintén nem is bántam. Végre volt valami célom, amiért küzdhettem.

A tanár csigalassúsággal osztotta ki a dolgozatokat, s mikor letette elém, rá sem mertem nézni. Kellett egy perc felkészülési idő, és egy nagy levegő, hogy lenyugtassam magam. Lassan a kezembe vettem a dolgozatom, s amint megláttam, diadalittasan ugrottam fel.

- NYOLCVAN SZÁZALÉK MI VAAAAAAN! - kiáltottam boldogan, és csak utána realizáltam, hogy ezt lehet nem kellett volna, amikor az egész osztály furcsán nézett rám.

- Én is örülök Katsumi-san a feltörekvő teljesítményének, de megtenné, hogy csendben marad és leül? - kérdezte az angoltanár furcsán pislogva.

- Ja, persze, gomen nasae~ - foglaltam helyet, de a boldog mosolyt továbbra sem tudtam levakarni az arcomról. Ha ezt Tsukishima megtudja....

Boldogan rohantam végig a folyosón, hogy minél előbb közölhessem vele a jó hírt, miközben a dolgozatomat lóbáltam a kezemben. Szerencsére pont akkor jött ki a termükből, és amint meglátta a boldog arcomat, már le is lombozódott.

- Na, találd ki hány százalék lett! - kérdeztem tőle nagyképűen.

- 75. - felelte rezzenéstelen arccal.

- Hah! Nem talált. - nyomtam a képébe a dolgozatom. - Nyolcvan. Kerek. Százalék.

- Mint minden normális diáknak. Üdvözöllek a való világban - tolta el a kezemet.

- Nagy köszönöm - tettem meghatottan a mellkasomra a kezemet. - És ne felejtsd el, nem úszod meg délután. - kacsintottam rá, majd mint aki jólvégezte dolgát sarkon fordulva elmentem.

Régen éreztem ilyen büszkének és boldognak magamat, de imádtam ezt az állapotot. Mintha bármire képes lettem volna. Akár egyből le is érettségiztem volna angolból, de tudtam, hogy ezentúl sokat kell majd dolgozzam, hogy tartani tudjam ezt a szintet. Viszont egyenlőre a jutalmamat tartottam szem előtt, amitől alig választott el valami.

- Olyan szép napunk van ma~ - húztam Tsukishima agyát, miközben immáron én is otthonosan mozogva vettem le nálunk a cipőmet.

- Pont jó rá, hogy befogd a szádat - morogta Tsukishima, amin nem tudtam nem nevetni. Kíváncsi vagyok kinek mutatta meg már valaha a gitártudását. Vajon zeneiskolás volt? Vagy egyedül tanult meg? Yamaguchi hallotta már zenélni?

Megpróbálva komolyságot erőltetni magamra levágódtam az ágyára, és ártatlan fejjel figyeltem. Szőke villanyoszlopunk hitetlenkedve bámult, majd egy sóhajtás kíséretében ő is letette a cuccát, és elvánszorgott a gitárjához. Próbált minél lassabban és ráérősebben mozogni, hátha valami csoda folytán megússza. De nem, én türtelmesen megvártam, hogy visszacammogjon az ágyig, és kényelmesen elhelyezkedjen rajta, ölében a gitárral, ami közelről nem is tűnt olyan kicsinek.

- Kicsodálkoztad magad? - igazította meg a szemüvegét, mire összekapartam az államat a földről, és letöröltem a mosolyt az arcomról.

- Igen művész úr - próbáltam visszafogni a nevetésemet, de nem nagyon ment. A helyzet abszurdsága végett nagyon kellett nevetnem.

- Még egy szó, és teszem vissza a helyére - fenyegetőzött, amitől azért már sikerült befognom. Úgy figyeltem ahogy ráhelyezi az ujjait a hurjaira, mintha valami szent ceremónia lenne. Aztán elkezdett játszani.

A dallamot nem is nagyon figyeltem, pedig valahonnan nagyon ismerős volt, mivel az összkép jobban lekötött. A napközbeni arrogáns, két méteres seggdugasz sehol sem volt. Csak Tsukishima ült ott előttem, teljes természetességgel, ujjait óramű pontossággal mozgatva a húrokon, és olyannak láttam, mint még soha. Mintha egy teljesen másik ember lett volna. Valaki, akin tisztán látszik, hogy imádja a zenét, hogy képes órákon keresztül a gitárja felett roskadni, s aki nem csak kedvtelésből hallgatja a gitár feldolgozásokat, hanem mert ő is megszeretné tanulni. Igen, egyszer egy óvatlan pillanatban belekukkantottam a zenéibe, és a 90%-uk gitár feldolgozás volt különböző műfajokból, stílusokból és korokból. Egy olyan ember ült előttem, aki rá kellett jönnöm, hogy nem csak az "utálok mindenkit, haljatok ki" személyiségéből áll, hanem valami másból is. Valami sokkal többől.

Egy idő után előlről kezdte a zenét, gondolom annyira elmélyült benne, de amikor szólásra nyitotta a száját sikerült megint meglepnie.

- Here's to the ones that we got
Cheers to the wish you were here, but you're not
'Cause the drinks bring back all the memories
Of everything we've been through... - mondta valahol a szavalás és az éneklés között, amitől egyből ráismertem, hogy ez egy idei nagy sláger. Sokat játszották a rádióban, meg úgy unblock mindenhol, de sosem voltam odáig érte. Az viszont, ahogy Tsukishima előadta teljesen más volt. Hiányzott benne az eredeti énekes fura stílusa és hangja. Sokkal őszintébb, egyszerűbb és természetesebb volt, mindenféle giccs és effekt nélkül.

Sikerült teljesen meglepnie vele, ezért úgy figyeltem, mint aki a mennybe menetelt látja személyesen, és egyre csak azt kérdeztem magamtól, hogy ez a srác, ez honnan tud énekelni. Viszont amikor a következő sorokhoz ért egy pillanatra felnézett rám, amitől valamilyen érthetetlen okból felgyorsult a pulzusom. Ez az egész egyszerűen értelmetlen volt.

(...)
Now my heart feel like an ember
and it's lighting up the dark
I'll carry these torches for ya
that you know I'll never drop
yeah
(...)

Im dead qwq
Pls call 911