É𝗿𝘁𝗲𝗹𝗺𝗲𝘁𝗹𝗲𝗻 (2) [Haikyuu!! ff]

°3°

Először nem akartam tudomást venni arról, amit Oikawa mondott. Lehet, hogy tapasztaltabb volt és okosabb, én viszont nem feladónak készültem, mindig is ütő akartam lenni. Ezt pedig nem befolyásolhatta egy kósza megjegyzés, ami lehet, hogy teljesen alaptalan volt. Így igyekeztem tovább járni az utamat, és amíg lehet Oikawával játszani.

Nem lettünk öri-barik, de legalább köszöntünk egymásnak, ami azért nagy szó volt, valamint néha feladott nekem edzések után. Aztán már év vége fele, egyik ilyen nap, mikor csak páran voltak rajtunk kívűl a tesiteremben, megint oda bátorkodtam menni hozzá, mint előtte sokszor. Éppen szünetet tartott, de mivel már legalább negyed órája nyomkodta a telefonját, gondoltam biztosan eleget pihent. És a számításom be is jött, mivel mikor elindultam felé, fel állt, hogy vissza menjen gyakorolni.

- Oi, Oikawa-san. Adogatnál nekem párat? - kérdeztem tőle, mire a kedves mosolya kicsit megváltozott.

- Gomen Katsumi-cham, de most nem érek rá. Majd talán máskor - hárított kedvesen, amit igyekeztem megértően fogadni. Csak aztán mikor hátat fordított, nem a többi csapattársához ment oda, hogy tényleg valami olyat csináljon, ami miatt nem ér rá, hanem az ajtóban leskelődő lányokhoz, akik kicsattanó örömmel fogadták. Szomorúan engedtem le a kezemben tartott labdát. Akkor fogant meg először a fejemben, hogy nem is tudom mit gondoltam addig, amikor mindig oda mentem hozzá feladásokat kunyerálni. Én csak egy bajos elsős voltam, akinek élete sincs, ő meg hát. Ő volt Oikawa Tooru. Aki természetes volt, hogy nem ér rám, és ezt meg is kellett volna értenem, de valahogy nem tudtam.

Véget ért az első évünk, és eljött a második, ami már Oikawa mentes volt. Már nem volt, akinek izgultam volna a játéka miatt, nem volt, akit figyelhettem volna, hogy hogyan ad fel. Miután rájöttem, hogy ő nem ér rám, többet már nem is kértem meg, hogy adjon fel. És érdekes módon, hamar el is felejtett. Ő sem jött oda, hogy nem-e adjon fel nekem, ami egyértelműen azt jelentette, hogy ez a dolog mindig is egyoldalú volt, csak én képzeltem bele, hogy együtt röpizünk. Viszont mivel én sosem úgy néztem rá, mint a helyes Oikawára, akibe bele lehet zúgni, hanem mint egy nagyszerű röplabda játékosra, akivel csak röpizni akartam, úgy látszik ez így nem volt elég.

Miután elment, csak annyi maradt meg utána, hogy "Feladással próbálkoztál már?", de ez minden nap eszembe jutott. Kezdtem elbizonytalanodni, hogy lehet tényleg meg kellene próbálnom, de sosem tudtam rávenni magamat. Én ütő voltam, világ életemben lecsaptam a labdákat, nem feladtam. De a tudatalatti bizonytalanság végett kezdtem egyre jobban lelaposodni, és eltunyulni. Már közel sem ütöttem át a labdákat olyan élvezettel, mivel nem volt miért gyakorolnom vagy küzdenem. Mintha elvesztette volna a röpi az értelmét számomra, ráadásul el is bizonytalanodtam vele kapcsolatban. Ez pedig oda vezetett, hogy másodikban abba hagytam.

A szüleim néztek is nagyot, hogy ezt most hogy, de nem tehettek ellene semmit. Így az edzések helyén felszabadult rengeteg idő, amit tanulással tudtam tölteni, hogy felvegyenek egy jó gimibe. Persze azért nem voltam teljesen letargiában, az otthoni röplabdámmal gyakran játszottam. Adogattam a fejem fölött, amit mindig is utáltam, de mivel egyedül másra nem volt lehetőségem a szobámban, így ezt csináltam. Legalább ebben is fejlődtem.

Viszont amíg ilyen tartalmasan teltek a napjaim, eljött a harmadik évünk alsó-középben, és ezzel a jó idő is, úgy hogy mehettünk ki a szabadba. Ez nálam annyiból állt, hogy a mini udvarunkon állva adogattam a falnak a labdát vagy sétáltam körbe-körbe a fejem felett adogatva, esetleg a sorban felálított vizes üvegeket lőttem le vele. Ennyiből állt a nagy gyakorlásom meg a röpivel töltött időm. Viszont annak, hogy a többit tanulással töltöttem, meg is lett az eredménye. Nem a legjobb, de egy viszonylag jó gimibe vettek fel, a Karasunoba. Az irónia csak annyi volt benne, hogy régen híresen jó fiú röpi csapatuk volt, mára viszont lelaposodott. A lány csapatukról nem hallottam sokat, az nem is lehetett valami erős, de nem bántam. Nem terveztem csatlakozni hozzájuk, csak szép csendben leérettségizni és elmenni egyetemre, mindenféle balhé nélkül.

De hát, az élet sosem ilyen egyszerű.