É𝗿𝘁𝗲𝗹𝗺𝗲𝘁𝗹𝗲𝗻 (2) [Haikyuu!! ff]

°2°

Szerencsére a csapatkapitányunk mint minden egészséges harmadéves lány, bele volt zúgva Oikawa Tooruba, így eljártunk a fiúk minden meccsére. Ezt persze egy percig sem bántam, mivel a nagyok mellett a korláton csüngve egész közelről figyelhettem a játékát. Imádtam minden meccsüket, igyekeztem minél alaposabban megfigyelni, hogy majd ha vele játszok, én is fel tudjam venni a ritmust. Viszont ahogy közeledett a félév, bennem egyre jobban kezdett tudatosulni, hogy ha vége az évnek, már esélyem sem lesz beszélni se vele. Elmegy felső-középbe, nekem pedig oda az álmom, hogy egy ilyen nagyszerű feladóval játszhassak. Így bele kellett húznom, hogy legyen rá lehetőségem.

Mivel az edzések után gyakorta bent maradtam gyakorolni, észre vettem, hogy ők is ezt teszik. Legalábbis Oikawa, meg pár másik csapattársa. Úgy gondoltam ott nagyobb esélyem lenne beszélni vele, mint bármikor máskor, így kivártam a megfelelő alkalmat, ami el is jött. Egyedül maradt ott szervákat gyakorolni, amik hozzá teszem nagyon menők voltak, így vettem a bátorságot, és oda mentem hozzá.

- Oikawa-san - szólítottam meg a lehető legtermészetesebben, mire kérdőn rám nézett. Látszott, hogy először nem ismer fel, de aztán leesett neki, hogy én vagyok a nyomi csaj a szatyorral.

- Igen Katsumi-chan?

- Lecsapásokat szerettem volna gyakorolni, de Hoshiko, a feladóm lelépett, úgy hogy arra gondoltam nem-e adnál fel nekem párat...? - mondtam ki a szavakat egyre nagyobb gyomorgöccsel, mivel tudtam, hogy Hoshikot nem nagyon érdekelné, hogy alibinek használom, de nagyon féltem Oikawa reakciójától. Elvégre ő volt a szememben a nagy Oikawa Tooru, én meg csak a kis Katsumi Saeko, akit fel sem ismert.

- Persze, miért is ne? - egyezett bele a vártnál könnyebben, mire megnyugodva kifújtam a levegőt. A labdatartót magával húzva a hálóhoz ment, én pedig megálltam a hármas vonal mögött, hogy legyen helyem nekifutni. A szívem a torkomban dobogott, a tenyerem úgy izzadt mint még soha, és mikor kivett egy labdát a tartóból, azt hittem mentem elájulok.

- Akkor megy - mondta, majdfeldobta a labdát és feladáshoz emelte a kezét. A labda csiga lassúsággal esett le, majd puhán megérintették az ujjai, én pedig felkészültem a nekifutásra. Tökéletes összhangban voltam a labdával, még sem mertem levenni róla a szememet sem, nehogy elrontsam és beégjek. Kitámasztottam a lábam, majd a kezemet lendítve felugrottam, pontosan a labda alatt, s ütésre lendítettem a jobb karomat. Tökéletesen találtam el, és csaptam le a másik oldalra.

Erről álmodtam mióta megpillantottam Oikawa feladását, most viszont mintha kicsit csalódtam volna. Azt hittem olyan elképesztő érzés lesz, mint mondjuk mikor a csokit ketté harapod, és a lágy karamella szétfolyik a nyelveden és teljes extázisba kerülsz. De nem éreztem semmi ehhez hasonlót, a kezem sem bizsergett úgy, mint vártam, csak megcsípte a labda, és ennyi. Oikawa feladott nekem, én pedig elütöttem, de ez még sem az a feladás volt, amire vártam.

- Elsőshöz képest nagyon jó volt Katsumi-chan! - dícsért meg Oikawa, mire kiszakadva a gondolataimból zavartan rámosolyogtam. Ez sem váltott ki belőlem akkora büszkeséget, mint vártam.

- Esetleg lehetne még egy? - kérdeztem visszaindulva a vonal mögé, mire bólintott és már vette is ki a labdát. Ezt is feladta, nekifutottam, és éppen csak, de elütöttem. Megint nem volt semmi különös érzés bennem, ez pedig már konkrétan dühíteni kezdett, így ökölbe szorítottam a kezemet. Kértem tőle még egyet, aztán még egyet, de ötödszörre sem sikerült, ráadásul addigra el is hagyott a szerencse, így elhibáztam az utolsó ütést.

- Ne tartsunk szünetet? - kérdezte, mikor a térdeimre támaszkodva szuggeráltam a padlót.

- Nem, csak... - egyenesedtem fel, de aztán ahogy ránéztem el is akadtam. Most komolyan neki akarok kifakadni, amikor ő egy végzős bálvány, akit nem is ismerek igazán, csak rácsimpaszkodtam, hogy feleslegesen zaklathassam. Sóhajtottam egy nagyot, mivel rájöttem, hogy csak egy naív kisgyerek vagyok, és elvetettem a haragomat. - Mindegy. Lehet inkább haza is megyek...

- Katsumi-chan - szólt utánam mielőtt elindulhattam volna kifele, mire kérdőn fordultam felé. - A feladással próbálkoztál már?

- Mármint? - értetlenkedtem, mivel nem tudtam elképzelni, hogy ez hogy jön most ide.

- Csak - vett ki egy labdát, és kezdte el az ujján pörgetni. - Olyan, mintha ütés helyett, mindkét kezedet akarnád lendületből emelni, és a megállásod is inkább hasonlít a feladóékéra, mint egy ütőére. De ez csak észrevétel, ne érts félre, jól megy a lecsapás, megértem ha továbbra is így akarsz játszani - vonogatta a vállát, mint akinek ez semmiség, majd a kezébe vette a labdát.

- Öhm... Majd elgondolkozok rajta. Köszi - motyogtam vöröslő fejjel, mivel ez azt jelentette, hogy nem csak feladott nekem, mert megkértem rá, hanem figyelt is közben, és tényleg figyelt rám is.

- Akkor bye-bye - intett mosolyogva, majd elindult, hogy össze szedje a labdákat. Én meg olyan fejjel indultam meg kifelé, mint aki szellemet látott, ráadásul köszönni is elfelejtettem. Hát ez marha jó volt, mondhatom.