É𝗿𝘁𝗲𝗹𝗺𝗲𝘁𝗹𝗲𝗻 (2) [Haikyuu!! ff]

°18°

Való igaz a mondás, hogy ha az ember életében jól alakulnak a dolgok, csak úgy repül az idő. Mire észbe kaptam, már újra a Seijoh és a Karasuno meccsén ültem, és szorítottam Tsukishimásknak, hogy ez alkalommal legyőzzék őket. Miután kibékültünk, minden visszaállt a régi kerékvágásba és a dolgok újra felvették a monotonitásukat. Ez viszont most egyáltalán nem zavart, hisz nem csak suliba jártam meg haza, hanem kiegészült az életem sok más aprósággal. Például a délután Tsukkinál való tanulással, a közös röpizésekkel előtte, vagy a hétvégi kalandokra, amikor Yamaguchival kiegészülve mentünk el valami teljesen feleslegeset csinálni. Mondjuk ilyen alkalmakkor nem egyszer fordultunk vissza mondjuk a moziból, mert kicsit nagy volt a tömeg, és hármunkból ketten utáltuk, úgy hogy szegény Yamának már nem volt választása.

Tehát minden a lehető legnagyobb rendben volt, és egész hamar el is érkezett ez a várva várt meccs, ahol újra szembenézhettek a nagy ellenfelükkel, az Aoba Joshaial, aki egyedüliként választotta el őket a döntőtől.

- Nem izgulsz? - nyaggadtam Tsukishimát teljesen jól szórakozva, mikor a tornaterem előtt állva szenvedett a térdvédőjével, a csapat nagyrésze viszont már bement.

- Kellene? - kérdezett vissza egy ideges sóhaj kíséretében, mikor rájött, hogy fordítva vette fel a térdvédőjét.

- Hát mindenképp egészségesebb lenne, mint ez a haláli nyugodtság - kötözködtem vele, ami után egy kis csend következett, mivel fiúként egyszerre nem tudott rám is, meg a térdvédőjére is koncentrálni. Vagy csak simán elgondolkozott valamin, igazából nem tudom, de miután elkészült egy elég fura kérdéssel fordult felém.

- Te nem akarsz elkezdeni újra röplabdázni? - húzta ki magát felállva, mikor végre elkészült.

- Mármint? - pislogtam értetlenül.

- Mármint csapatban. A többiekkel - magyarázta meg, mire kínosan elmosolyodtam.

- Hát még úgy is tart a szezon, meg amúgy is sokat kell tanulnom, és nem tudom hogyan venné ki magát, ha csak úgy évközben odaállítanék... Lehet nem is tetszene nekik, meg aztán... - kezdtem el magyarázni össze-vissza.

- Ezek csak kifogások - ingatta a fejét Tsukishima, és valahol én is tudtam, hogy teljesen igaza van.

- Jó, igazából... Nem tudom... - húztam el a számat elgondolkodva.

- Akkor jelentkezz. - nézett rám értetlenül. Végül is lehet valóban ilyen egyszerű volt, csak én gondoltam kicsit túl....

- Csak egy feltétellel - mosolyodtam el gonoszul, mivel tökéletes ötletem támadt. - Alkut ajánlok: ha kijuttok a nemzetire, akkor én is jelentkezek a lányokhoz.

Tsukishima először kételkedve összevonta a szemöldökét, láthatólag megkérdőjelezte mind a szavahihetőségemet, mind azt, hogy nincs-e benne valamilyen csapda. De nem volt, valóban készen álltam ilyen bugyuta fogadást kötni, mivel valahol a tudatom mélyén én is tudtam, hogy jó lenne már csatlakozni a csapathoz, és hogy én is nagyon szeretném ezt. De hát nem eszik olyan forrón azt a kását.

- Legyen. - sóhajtotta, majd az ajtó felé fordulva még hozzátette: - Legalább lesz értelme játszani...

Azzal ő bement a többiekhez, én pedig ott maradtam egyre jobban vörösödő fejjel és csak bámultam mint borjú az újkapura. Azon kívűl, hogy "ma a kedvenced lesz a vacsi" ez volt az eddigi legszebb dolog, amit valaha mondtak nekem.

Eszelős vigyorral ültem végig a meccset, és pirospozsgás arccal szuggeráltam Tsukishimát, hátha egyszer csak magától meghal, és nem nekem kell sittre mennem emberölésért. De (szerencsére) nem történt semmi ilyesmi, sőt, a fiúk jobban játszottak, mint életükben valaha. Nagyon összeszedett és koncentrált volt a csapat, holott sokszor sodródtak a szétsés szélére. Diszkréten végig szorítottam értük, és az utolsó pontig ez nagyon is jól működött. Akkor viszont kísértetiesen hasonlítani kezdett a helyzet az előző hivatalos meccsükhöz, ahol ugyan ilyen tökéletes volt a helyzet, az ellenfél védelme pedig ugyan olyan erős maradt. Kihagyott egy ütemet a szívem, amíg a labda Kageyamától a mandarinig elrepült, ő pedig a kezét lendítve elütötte azt és... És egy hajszálon múlt, de nem tudták fogadni. Megcsinálták. A Karasuno bejutott a döntőbe. Legalább annyira örültem ennek, mint a fiúk, ezt viszont csak Tsukishimával osztottam meg, akivel miközben meghajoltak egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Azelőtt így még őt sem láttam mosolyogni.

Vidáman sétáltam végig a nézőtérről kivezető folyosón, hogy az előcsarnokban minél előbb összefussak a villanyoszloppal, és bokán rúgjam, amiért ilyen jól röpizik. Viszont miközben én így elgondolkodva baktattam a folyosón, egy nem várt személybe ütköztem. Pontosabban csak majdnem, mivel még időben megálltam. A Seijoh csapata kanyarodott ki előttem, és indult meg a kijárat felé lehajtott fejekkel. Egy kicsit megsajnáltam őket, hisz azért ők is elég jól küzdöttek, de mikor megpillantottam a sor végén pityergő ászt támogató Oikawát, ezt az érzést egyből felváltotta egy másik.

- Oikawa-san - szóltam utána, mire megtorpanva felém fordult. Egy pillanatig láttam a tehetetlen düht és csalódottságot az arcán, de amint felismert eltűntette ezt.

- Katsumi-chan? Megint itt? - kérdezte tettetett érdeklődéssel. Hiába próbálkozott, én is láttam a meccset és pontosan tudtam mit érezhet.

- Csak köszönetet akartam mondani - mondtam ki egyre hevesebben dobogó szívvel, mivel tudtam, hogy hiába veszi ki magát hülyén, ezt most meg kell tennem, arra az esetre, ha Tsukishimáék tényleg nyernének a Shiratorizawa ellen. Oikawa  tanácstalanul elgondolkodott.

- Miért is?

- Elég nagy hülyeség, de régóta figyeltem, ahogy röplabdázol, és valóban elképesztő. És nem hiszem, hogy emlékszel rá, de egyszer rávilágítottál egy nagyon fontos dologra a röplabdával kapcsolatban, ami miatt először elbizonytalanodtam, és abba hagytam, de most már tudom mit akarok. Elhatároztam, hogy én is feladó leszek, és remélem, hogy egynap még téged is túlszárnyallak. Úgy hogy... Arigatou.

Utolsó előtti rész yee~