Boldogságra várva (BEFEJEZETT)

Otthon

A napok csak úgy teltek körülöttem. Sokszor fel sem tudtam fogni, hogy mi is történik. Mikor észhez kaptam akkor jött a felismerés, hogy ugyan ott vagyok mint az elején.
Ugyan úgy egy ágyhoz vagyok kötve és tehetetlen vagyok. A tehetetlenség megbolondított. Néha a képzeletem játszadozott velem és újra és újra éltem ugyan azt a napot. Nem tudtam, hogy mi tévő is legyek vagy hogyan is tereljem el a figyelmemet.
Mason mindig mellettem állt az elmúlt napokban, ahogy a szüleim és a legjobb barátnőm is. Ebben csak az volt a legszomorúbb, hogy ők sem tudták kiűzni belőlem azt a mérhetetlen fájdalmat és keserűséget. Éreztem, hogy a fájdalom és a szomorúság egyre jobban eluralkodik rajtam. Az egyik napról a másikra változott a hangulatom. Nem tudtak mit kezdeni a hangulatingadozásaimmal. Egyik percben mindent jónak gondoltam majd a másikban a sötétség teljesen elnyelt. Kétségbe voltam esve és egy kérdés bántott a legjobban. Mardosta minden egyes alkalommal a lelkemet mikor rá gondoltam, hogy mi van akkor ha már nem tudok járni?
Az orvos azt mondta, hogy fogok tudni járni. Sokat konzultáltak az elmúlt időben külföldi orvosokkal is. Az egyik azt mondta, hogy mindenképpen szükségem van egy műtétre, azután pedig egy teljes rehabilitációra. A felépülésem akár hónapokon is eltarthat és nem teljesen biztos, hogy sikerül. Nem reagáltam semmilyen kezelésre és ez nagyon elszomorított.
Belegondolni is rossz volt, hogy talán örökre kerekesszékben maradhatok. Nagyon rosszul estem le azon a délutánon és ez volt a baj. Ezt mind Patricknek köszönhetem. Azóta már milliószor megbántam, hogy nem hallgattam Masonra és mentem haza. Ha akkor rá hallgatok akkor nem történik semmi. Egyrészről én vagyok a hibás a saját nyomoromnak.
A volt barátom egyszer keresett, hogy megpróbáljon bocsánatot kérni, de nem akartam látni. Nem akarom, hogy bármi közöm is legyen ahhoz az alakhoz. Nem érdemli meg. Foglalkozzon nyugodtan Emilyvel, akivel alapból annyira elszórakozott a szertárba.
Az emlékek hatására az arcom teljesen eltorzul. Megrázom a fejemet és próbálom kizárni az emlékképeket, amik a fejembe megragadtak és nem akarnak távozni.
Végre eljött az a nap amikor haza mehetek a kórházból. A napokig tartó bezártság már megbolondított. A négy fal közé bezárva, a lábaim nem mozogtak, ahogy most sem. A kellemetlen gyógyszer és egyéb kórházi szagokat szagolhattam minden egyes nap. Már teljesen az orromba férkőzött az a szag. Szívből örültem, hogy friss levegőt szívhatok és nem kell a bezártságban lennem. Igazából nem is akartam kimozdulni, mert az emberek megbámulnak. Néhányan együtt érző pillantást vetettek rám, de voltak akik lesajnálókat. Ezzel csak a lelkembe tiportak, amiről nem tudtak. Így is gyenge a lelkem, de ők megmutatják, hogy lehet egy embert még mélyemre küldeni. Sosem értettem az emberi gonoszságot és sosem fogom megérteni.
-Mehetünk?-kérdezte apám az utazótáskámmal a kezében.
-Menjünk.-sóhajtottam
Anyám előttem sétált az apámmal karöltve. Látszott rajtuk az igyekezet és az is, hogy megtörtek. Mason kezdett el tolni. Behunytam egy pillanatra a szemeimet.
-Minden rendben?-suttogta közel a fülemhez
-Persze.-eresztettem felé egy enyhe mosolyt
Nem akartam, hogy még jobban aggódjon miattam. Így is már a lehető legtöbbet megtette értem, sőt szerintem még többet is.
A lifthez tolt és beszálltunk mindnyájan. Az anyám megnyomta a földszint gombját. Szerencsére egyenesen lefelé vitt és nem állt meg a többi emeleten.
A szüleim mentek előttünk és egyenesen a parkoló felé sétáltunk. A nap sugarai bizsergették a bőrömet. Mindig szerettem az ilyen szép időt és megragadtam minden pillanatot, hogy az ilyen gyönyörű időben szabadtéri programokat csináljak. Most nem tudom, hogy mi lenne számomra az ideális.
Az autót ajtaját kinyitották és beültettek. Bekapcsolták a biztonságiövemet és eltették a tolókocsit a csomagtartóba. Mindenki beszállt a kocsiba és végre már elindulhattunk haza.
Haza. Melegség járta át a bensőmet mikor rájöttem nem sokára a szobámba leszek.
Kedvesen megszorította a kezemet a mellettem ülő fiú. Kedvesen rám mosolygott és ezzel azt akarta sugallni, hogy minden rendben lesz.
Az út csendesen telt. Alig szóltunk egymáshoz vagyis helyesbítve ők. Én az út során meg sem szólaltam. Kémleltem a tájat, az elsuhanó fákat, a fűben játszadozó néhány kisgyermeket. Elmosolyodtam, de csak egy pillanatig tartott.
Felhajtott a kocsi felhajtóunkra. Az ismerős érzés kerített hatalmába, de most más volt. Hiszen a családom is velem volt.
Elsőnek a szüleim szálltak ki és Mason. Majd segítettek nekem is. Egyenesen a házba toltak be, ahol Mary szaladt üdvözölni.
-Szia, kedveském.-ölelt át amennyire csak át tudod.
-Szia.-öleltem vissza fél kézzel.
-Hogy vagy?-kérdezte aggódva.
-A helyzethez képest jól.-válaszoltam.
-Minden rendben lesz.-simított végig a karomon.
-Remélem.-suttogtam.
Betoltak a házba és a nappali felé kezdtek vinni.
-Szívem, -szólalt meg anya.- az egyik szobát itt lent megcsináltuk neked.-nézett rám.
-Miért?-fordultam felé felső testemmel és összeráncoltam a homlokomat.
-Így könnyebben tudsz közlekedni.-válaszolt félve.
Nagyon néztem a válaszán.
-A szobámba akarok menni.-jelentettem ki dacosan.
-De kislányom..-szólalt meg az apám.
-Most!-néztem dacosan a szemeibe.
Ellágyult tekintettel nézett rám.
-Fel vigyelek?-kérdezte Mason.
-Megköszönném.-válaszoltam. Kiemelt a tolókocsiból.-Nem szeretném, ha bárki is zavarna ma.-mondtam a karjaiba.
-Rendben, kicsim.-válaszolt anya.-Nem engedünk be senkit.
Bólintottam és elindult velem az emeletre.
-Rég voltam itt.-sóhajtott.
-Elég rég.-mondtam és mellkasának dőltem.
A szobámba vitt és próbálta kinyitni az ajtót, ami pillanatok múlva sikerült is neki.
Az ágyra letett. A takarót megigazította és a párnákat is.
-Az ápolónő mikor jön?-pillantottam rá.
Leült mellém.
-Ma este.-válaszolt-Mondtam én is szívesen megfürdetlek.
Mondatára felkaptam a fejemet.
-Ne pervezkedj.-ütöttem mellkason.
-Nem vagyok perverz.-vigyorgott kajánul
-Hol már.-nevettem a párnák között.
-Olyannak gondolsz?-fordult felém felső testével
-Tudod, hogy annyira nem.-mosolyogtam rá.
-Annyira.-horkantott fel, de elnevette magát.
-Egy kicsit alszom.-jelentettem ki.
-Rendben van.-válaszolt.-Szükséged van valamire?
-Nincsen.-pillantottam rá.-Nyugodtan menj.-mondtam neki.-Napok óta nem jársz iskolába.
-Veled szeretnék lenni még felépülsz.-simított az arcomra.
-Kérlek, járj be iskolába.-néztem rá.-Utána egész nap velem lehetsz.-mosolyogtam rá.
-Jó.-dőlt sóhajtva hátra.
-Ígéred?-kérdeztem és felé nyújtottam kisujjamat
-Ígérem.-nyújtotta felém kisujját ő is.-Utána meg téged szórakoztatlak.-mosolygott rám.
-Jó.-nevettem.
Majd egyszer csak ásítottam.
-Pihenj, én itt leszek melletted.-puszilt a hajamba.
Nem sok idő kellett, hogy elragadjon az álomvilág és csak órákkal később ébredtem fel.
-Végig itt voltál?-kérdeztem a mellettem fekvő fiútól, aki épp a telefonját nyomkodta.
Picit láttam, hogy megijedt. Letette a készüléket és úgy fordult felém.
-Igen.-válaszolt mosolyogva
-Köszönöm.-mosolyogtam én is.
-Ez természetes.
-Mennyi az idő?-kérdeztem tőle.
-Még csak 3 óra.-válaszolt.-Nem vagy éhes?
-Nem.-ráztam a fejemet.
-Ne csináld már, Zoé.-pillantott rám.-Alig eszel mostanában.-beszélt hozzám aggódva.
-Csak nem vagyok éhes.
-Hát jó.-sóhajtott
Feljebb próbáltam feküdni, ami nem igazán sikerült. Látta, hogy nem megy és ezért segített nekem. Gondterhelten sóhajtottam egyet és a fejemet a ágytámlának döntöttem.
-Mi a baj?-kérdezte aggódva
-Nem sikerül semmi.-mosolyodtam el keserűen.
-Dehogynem.-fordult felém, de láttam rajta, hogy szomorú lett.
Tudta, hogy részben igazam van csak nem meri bevallani nekem. Lehet, hogy még magának se. Csendben ültünk egymás mellett. Én előre bambultam, de egy idő után megtörtem a csendet.
-Bekapcsolod a tévét?-pillantottam rá
A tekintetemet pedig újra előre felé szenteltem. Pillanatokon belül be is kapcsolódott a készülék.
-Mit szeretnél nézni?-kérdezte
-Nekem mindegy.-rántottam vállat.
Elkezdett kapcsolgatni az adások között. Nem sokkal később egy mesénél állapodott meg. Elnevettem magam. Kezét a hajamba vezette és elkezdte birizgálni.
Hirtelen el is felejtettem, hogy a mesét néztem. Jól esett a törődése. Tudom, hogy szerelmes, de nem engedhetem közel magamhoz. Nem tehetem ezt vele.
Órákat voltunk abban a pozícióban. Gondolkodtam mindenfélén és nem igazán tudtam már a filmekre összpontosítani. Egy idő után kopogás szűrődött be.
-Kész a vacsora.-dugta be a fejét anya.
-Megyünk.-mondta Mason.
-Rendben.-mosolygott és már el is tűnt.
Segített engem levinni. Nagyon rossz érzés volt, hogy ennyire tehetetlen vagyok. Az ebédlőben ültek már a megterített asztal körül.
Mason beleültetett a tolókocsimba és az asztalhoz tolt, a szüleim pedig kedvesen rám mosolyogtak. Mary mindenkinek tálalt a vacsorából. A felét meg is ettem a másik felében csak turkáltam.
Anya engem figyelt. A szemei szomorúságot tükröztek, de nem szólalt meg.
-Nekem elég volt.-töröltem meg a számat.
-Nem sokára megérkezik a nővérke.-mondta az apám.
Bólintottam és elkezdtem magam gurítani a nappali felé.
-Segítek.-felakart állni Mason.
-Ne!-néztem rá.
Az említett helyiségbe gurultam és ott vártam még megérkezik a nő. A vacsora végeztével a többiek is csatlakoztak hozzám.
Körülbelül fél óra múlva a csengő éles hangja törte meg a csendet. Mary nyitott ajtót. Egy olyan 30-40 év körüli nő sétált be hozzánk. Ápolónő ruhában volt és egy bőrönd volt a kezébe. Jól szituált volt, a barna hosszú haja egy lófarokba volt kötve.
-Jó estét kívánok.-köszönt kedvesen.-Jennifer Brown vagyok.-mutatkozott be mindenkinek
Majd végül felém fordult.
-Maga lenne Zoé.
-Igen.-válaszoltam.
A bemutatkozása után kicsit mesélt magáról és beköltözött az egyik vendégszobába.
-Hol van a kisasszony szobája?-fordult apámhoz.
-Az emeleten van.-válaszoltam én.-Tegeződjünk.
-Rendben.-mosolygott rám.
Az apám vitt fel az emeletre, de jött Mason is és hozta a tolókocsit. A szobámba beleültetett.
-Megcsinálom a fürdővizet.-mondta és el is tűnt a fürdőmbe.
A szüleim lementek, de mondták, ha kész vagyok vissza jönnek. Újra megjelent Jenni és a fürdőbe tolt.
-Na és hogy fogsz beemelni?-húztam fel az egyik szemöldökömet
-Zoé, kérlek ne kételkedj bennem.-válaszolt.-Több betegem is volt, aki le volt bénulva és mindig minden feladatomat sikerült ellátni.
Csak megforgattam a szemeimet és nem válaszoltam. Elkezdett levetkőztetni. Gyűlöltem ezt. A kórházban is minden egyes nap ez történt, és én kértem a szüleimet, hogy itthon egy nővér fürdessen és ne ők. Még rosszabb lenne, ha a családomnak kellene ezt is megcsinálnia.
A helyzet így se jobb, de mégis másabb mintha nekik kéne.
A fürdés után rám adta a pizsamámat és vissza tolt a hálószobámba. Az ágyon ült ő.
-Még el köszönök és megyek holnapra készülni.-forgatta a szemeit.
-Iskolába járnod kell.-néztem rá.
Csak megforgatta a szemeit. Az ágyamba helyezett és félig betakart.
-Jó éjszakát.-nyomott egy puszit a homlokomra.-Holnap jövök-ölelt ment és már ment is.
Még az ajtóból vissza nézett és kilépett. Fura érzés kerített hatalmába. Most ment el, de mégis már hiányzik.
-Kedves a barátod.-mosolygott rám Jenni.
-Nem a barátom.-pillantottam rá.
-Értem.-ennyit válaszolt és tovább tevékenykedett.
A szüleim is feljöttek elköszönni, mivel mentek aludni már. Jennifer se sokáig volt már nálam. Mondta, ha bármire szükségem van nyomjam meg a készüléket, amit adott.
A szobám fogságában voltam és hallgattam a televíziót. A gyér fény világította be a helyiséget, de a sötétség uralkodott.
Órákat bambultam és néztem a bugyuta adásokat mikor elaludtam.