Boldogságra várva (BEFEJEZETT)

Érzelmek

-Hogy vagy, kincsem?-jött be apa egy pohár kávéval a kezébe és leült a mellettem lévő székre
-Meg vagyok.-mosolyogtam rá.-Anya?
-Lent van a büfébe Masonnal.-simította meg a kezem.
-Megint itt aludt?-néztem döbbenten.
-Igen. Miután te elaludtál még beszélgettünk. Majd haza vittük a bőröndöket és arra értünk vissza, hogy a széken alszik.
-Beszélek vele, hogy menjen haza pihenni.
-Rá fér.-értett egyet velem.
A kis beszélgetésünk után az orvos bejött majd néhány rutin vizsgálatot csinált.
-Mr.White?!-szóltam orvosomhoz.-Kimehetnék kicsit a levegőre?-mosolyogtam rá.
-Persze.-mosolygott.-Azonnal szólok egy nővérnek. Hoz magának egy tolókocsit és kikíséri.-indult kifelé.
-Nem lehetne, hogy Mason kísérjen ki?-néztem rá.
-Legyen.-mosolygott rám.
Majd kiment a kórteremből. Pár perc múlva pedig bejöttek a szüleim és Mason.
-Tegnap hoztunk be pár ruhát neked.-vett ki egy felsőt a táskából anya.-Vedd fel! Meg ne fázz.-mosolygott rám kedvesen.
-Nyugi, anya.-nevettem el magam.
Felvettem a felsőmet és Mason beleemelt a tolókocsiba.
-Veled megyek sétálni.-kaptam keze után.
-Jó.-nevetett rám.
A nővér kinyitotta nekünk az ajtót. A liftbe beszálltunk és lementünk a földszintre, ahol már kitudott tolni. Az ajtó kinyílt és végre megéreztem a természet illatát. A nap kellemesen sütött, de nem volt túlzottan meleg. Elfért egy felső.
A gondolataimba mélyedve sétálgattunk. 20 perc után úgy döntött Mason, hogy leül egy padra.
-Szeretem ezt az időd.-csuktam be a szemem és élveztem a napfényt.
-Én nem csak az időt.-jött a válasz, mire kipattantak a szemeim és ránéztem.
-Akkor még mit?-kíváncsiskodtam.
-Titok.-jött közelebb.-Nem fázol?-puszilta meg az arcom.
-Nem.-mosolyogtam rá.
Jól esett, hogy ennyire törődik velem, hogy így mellettem van.
-Hogy vagy?-kérdezte.
-Mindent leszámítva meg vagyok.-mosolyogtam rá.-Na és te?
-Meg vagyok.
-Miért nem mész haza kicsit pihenni?-fürkésztem az arcát.-Biztos fáradt lehetsz.
-Nem mozdulok mellőled. Én nekem, így pont jó.-nézett mélyen a szemembe.
-Csak pár órát még rendesen tudsz aludni vagy még lezuhanyzol.-simogattam meg az arcát.
-Azt mondod büdös vagyok?-nevette el magát.
-Mi? Nem.-nevettem én is.
-Amúgy nagyon kényelmes az a szék.-húzta ki magát és nevetett.
-Lehetetlen vagy.-nevettem.
-Ahogy te is.-mosolygott és gyorsan témát váltott.-Miért voltál Patrickel?
-Szerettem.-mosolyodtam el szomorúan.-Csak nem tudtam, hogy egy ilyen féreg.
-Sajnálom. Te nála sokkal jobbat érdemelsz. Na és ez nem a sablon szöveg, hanem így is van.
-Aranyos van. Na és neked miért nincs senkid?-néztem rá.
-Nem állok le mindenkivel. Nekem olyan lány kell mint te.
-Mint én?-döbbentem le a szavai hallatára.
-Igen.
-Hisz én még a lábaimat se tudom mozgatni.-mosolyogtam el keserűen.
-Na és? Helyre fogsz jönni és én végig melletted leszek. Meg amúgy is te alapból különleges vagy.
-Nem kötlek magamhoz.-néztem a szemébe.-Nem kötlek egy nyomorékhoz.-hajtottam le a fejem, amikbe könnyek gyűltek.
-Ezt meg ne halljam még egyszer!-emelte fel a fejem és letörölte könnyeimet.
-Ez így van.-válaszoltam és még mielőtt bármit is mondhatott volna folytattam.-Na menjünk.-töröltem meg az arcomat.
Nem tehetem meg ezt vele. Nem szabad. Fiatal, élni-e kell az életét. Én nem tudom még, hogy mikorra jövök helyre. Lehet addig talál egy lányt, akibe beleszeret. Nem szeretném, ha miattam szenvedne.
A kórházi szobámba vissza térve nagy csend fogadott. A szüleim se voltak bent. Mason óvatosan az ágyba tett és be is takart.
-Mindjárt jövök.-állt fel és elindult ki.
Biztosan, hogy most haragszik rám.
-Szia!-jött be drága barátnőm.
-Szia.-mosolyogtam rá kedvesen.
-Hogy vagy?-ült le a mellettem lévő székre.
-Jól. Te?
-Én is jól vagyok. Mi újság van?-mosolyog rám.
-Semmi. Nem rég levegőztem. Veled?
-Semmi. Mikor engednek ki?-nézett rám kíváncsian.
-Még nem tudom.-néztem rá.
-Alig várom, hogy otthon legyél, hogy szórakozzunk.-mesélte vidáman.
-Én se akarok már itt lenni.
-Elhiszem. Nem jó itt.-mondta.-Mason?
-Elment.
-Hová?
-Nem tudom. Szerintem megharagudott.
-Miért?-ráncolta össze a homlokát.
-Szerelmes belém.-sóhajtottam és folytattam.-Én meg mondtam neki, hogy nem kötöm magamhoz.-mutattam végig a lábamon.
-Te teljesen hülye vagy.- mondta elképedve.
-Nem. Ez az igazság, Amy. Nem tudni, hogy mikor fogok újra járni. Lehet, hogy hetek vagy hónapok vagy évek, de lehet soha. Emiatt nem szeretném, hogy szenvedjen csak mellettem. Nem ezt érdemli.-néztem mélyen a szemében.
Csak szótlanul ült és nézett maga elé.
-Nem mondasz semmit?-kérdeztem 10 percnyi hallgatás után.
-Fogsz tudni járni.-nézett könnyekkel teli szemekkel a szemembe.
Még ő se biztos ebben. Fél. Tudom nagyon jól, hogy ezzel csak engem próbál megnyugtatni, hogy ne aggódjak. Pedig ez nem lehetséges. Ugyan úgy fogok félni, mivel az orvos nem tudom mennyire biztos magában. Nem lehet tudni.
-Remélem.-néztem magam elé.
Nem tudtam, hogy mit is tehetnék. Nem szeretném elveszíteni Masont, de azt se szeretném, ha miattam szenvedne.
Nem sokáig volt bent Amy, mivel sietett tanulni.
-Merre jártál?-kérdeztem Masont miután belépett az ajtón.
-Megfürödtem miután büdösnek neveztél.-nevette el magát.-Meg hoztam kaját,-emelt egy szatyrot a magasba-sőt még néhány társast is meg 1-2 könyvet.-ült le a székre majd kipakolta a kajákat.
-Életmentő vagy.-nevettem fel.-Pocsék ez a koszt.-nevettem.
-Gondoltam.-mosolygott.-Jó étvágyat.-nyújtott felém egy hamburgert, sültkrumplival.
-Azt hittem haragszol.-néztem mélyen a szemeibe.
-Nem haragszom.-mosolygott rám.
-Örülök.-mosolyogtam én is.
-De akkor se értek veled egyet.-mondta miután befejeztük az evészetet.
-Tudod jól, hogy nekem van igazam.
-Nincs igazad. Vagy talán nem tetszem?-húzta fel a szemöldökét.
-Ne kezd.-sóhajtottam.
-Kérdeztem valamit.-jött közelebb.
-Miért érdekel?
-Mert kíváncsi vagyok a válaszodra.-mosolygott.-Szóval halljam.-jött még közelebb.
-Nem vagy rossz.-mosolyogtam.
-Igen vagy nem?-jött még közelebb ezzel pár milliméter választott szét minket.
-Talán.-húztam az agyát.
Ha azt mondom neki, hogy igen akkor elkezd reménykedni, de ha azt, hogy nem akkor megbántom.
-Igen vagy nem?-simított az arcomon végig.
Nekem pedig majd kiugrott a szívem a közelségétől.
-Nem.-hazudtam neki szemrebbenés nélkül.
-Tudom, hogy hazudsz.-mosolygott rám.-Tudom, hogy tetszem neked.-suttogta a fülembe.-Ha nem így lenne akkor nem verne ilyen hevesen a szíved.-puszilt a fülemhez.
-Nincs így.-mondtam elpirulva tettétől.
-Akkor is küzdeni fogok érted.-ült le a mellettem lévő székre.
Nem válaszoltam neki semmit. Inkább rá hagytam az egészet. Nem szeretném, ha csalódna bennem. Ha rám kellene várnia ki tudja mennyi időt, miközben bármennyi csaja lehetne. Boldognak szeretném látni.
Nagyon régóta ismerem és azóta barátok vagyunk. Volt egy időszak még Patrick előtt amikor nagyon szerelmes voltam belé. Majd jött ő, az ex barátom és valahogy sikerült kivernie a fejemből őt. Csak hiába voltam vele amikor minden vitánk után Mason vigasztalt, ő volt mellettem és egy részem még mindig nem felejtette el. Mindig bennem élt, de elnyomtam és csak Patrickre koncentráltam, de megcsalt. Nagyon mély sebet ejtett ezzel bennem. Azt hittem, hogy boldog velem, hogy csak engem szeret, de tévedtem. Ilyen az élet. Az ember a saját maga átélt csalódásokból tanul. Az egyszer biztos, hogy soha többé nem kéne. Egy percet se pazarolnák rá többé.
-Elbambultál.-szólt Mason.
-Egy picit.-mosolyogtam rá.-Játszunk?-mutattam a társasjáték felé.
-Persze.-mosolygott rám és nyúlt a Monopoly után.-Minden rendben?-simított végig a kezemen.
-Igen.-válaszoltam.
Elkezdtük már a játékot amikor a szüleim is bejöttek. Megkérdeztem őket, hogy szeretnének-e csatlakozni és igent mondtak. Nagyon örültem neki, mivel rég volt már amikor mi együtt játszottunk.
Hiányoztak a szüleim. Bármennyire is szörnyűen hangzik, de ennyiből jó volt ez a baleset, hogy vissza kaptam őket.
-Hiányoztatok.-néztem rájuk elérzékenyülve.
-Te is nekünk.-öleltek át a szüleim.
Mason mosolyogva figyelte a kis jelenetünket.
-Nem hagyunk magadra ilyen sok időre.-puszilt meg apa.
-Az biztos, ha kell felmondok.-mondta anya.
-Anya, miattam nem kell ilyen drasztikus lépéseket hozni. Nekem az is elég, ha kicsit több időt vagytok velem.-mosolyogtam a szüleimre.
-Nagyon szeretlek, kislányom.-puszilt meg anya.
-Én is szeretlek.-mosolygott rám apa.
Az este további részében játszottunk és beszélgettünk. Mindent kiveséztünk, ami az elmúlt időkben történt. Mason is nagyon sokat beszélt és folyamatosan azon volt, hogy megnevettessen, aminek nagyon örültem. Tőle jobb barátot nem is kívánhatnék. Nagyon szeretem és nem szeretném elveszteni. Örülök, hogy mellettem van és bármi történjék is kitart. Sohase bántott meg még egy szóval se.
Éjszaka tizenegykor jött mély álom a szememre és minden rossz után boldogan aludtam el végre.