Boldogságra várva (BEFEJEZETT)

Balszerencsés nap

Reggel pontban 6:30-kor keltem fel. Majd kiválasztva a ruhámat elindultam a fürdőbe átöltözni és elvégezni a reggeli rutinomat. Leindultam az emeletről a táskámmal a kezembe, a folyosóra csak úgy ledobtam.
-Jó reggelt!-jött ki Mary.
-Jó reggelt.-mosolyogtam rá.
-Gyere reggelizni.-intett a konyha felé és addig nem mozdult még én el nem indultam.
Gyorsan megreggeliztem, majd a táskámat felkaptam és cipőt húztam majd elindultam a garázsba. Beszálltam az autómba és indulhattam az iskola felé. Még tavaly kaptam a kocsit a 18.születésnapomra. Nem én kértem, de azt mondták, hogy erre szükségem van. Hát mondjuk nem hazudtak, mert sokkal jobb autóval bemenni.
Egy bő negyed óra alatt oda is értem.  Leparkoltam a parkolóban majd kiszálltam. Amanda kocsijánál álltak a többiek én is oda sétáltam.
-Sziasztok.-köszöntem mosolyogva majd átöleltem barátnőmet.
Mindenki vissza köszönt és a meccsről kezdtek el témázni.
-Patrickot nem látta valaki?-kérdeztem, mert tegnaptól nem is láttam.
-Még nem jött be.-mondta Amanda.
-Azt mondta, hogy lehet csak meccsre jön.-fűzte hozzá Mason.
-Ja.Ezt nekem is mondta. Tegnap dumáltunk.-folytatta Mark.
-Amúgy te vagy a csaja. Nem neked kéne tudni?-kérdezte Mas.
-Tegnaptól nem beszéltünk.-válaszoltam.
Ezután még beszélgettünk és úgy gondoltuk, hogy ideje órára menni. Óra után felhívtam Patrickot, hogy hol van, ötödik csörgésre felvette.
-Hol vagy?-tértem azonnal a tárgyra.
-Uh..elaludtam.-ásított.
-Bejössz még suliba?
-Szerintem csak meccsre.
-Oké. Akkor majd találkozunk.-meg sem várva a választ bontottam a vonalat.
Az órák hamar elszaladtak és a hetedik órám után mehettem haza. Előtte beszéltünk a csajokkal; hogy ötkor találkozunk a parkolóban. Szóval végre elindulhattam haza.
Otthon azonnal az emeletre mentem és össze szedtem a ruhámat és cipőmet, ami kelleni fog mára. Azután lementem a konyhába, hogy egyek valamit. A megmaradt időmet pedig pihenéssel töltöttem el. 4 órakkor úgy döntöttem, hogy ideje elkészülődni. Egy gyors zuhany után ettem még pár falatot és elindultam a sulihoz. Öt előtt értem oda öt perccel. A lányok java már ott várt.
Úgy döntöttünk, hogy ideje átöltözni. Majd 17:10-kor mondtam a lányoknak, hogy induljanak el.
-Mindjárt megyek én is.-mosolyogtam rájuk.
Megértően bólintottak és mentek a pálya felé. Én elindultam megkeresni Patrickot, mivel aggódtam érte. Tegnaptól nem beszéltünk, ami nálunk talán egyszer fordult elő.
A folyosón mentem végig egyenesen a fiúk öltözőjéhez, de már nem volt bent senki. Ezért úgy voltam vele, hogy kint van. Végig sétáltam, de megtorpantam a szertárnál. Hangokat hallottam, olyan hangokat mint, akik már javában benne vannak a dolgokban. Amikor egy ismerős hangot hallottam elborultam az agyam. Nem lehet, hogy ő van bent. Az lehetetlen. Egy pillanatig se gondolkodva, hogy mi fogad ott benyitottam.
A látvány, ami fogadott egyszerűen ledöbbentett. Azonnal potyogni kezdtek a könnyeim.
Patrick és Emily. Amikor megláttak Emily csak elvigyorodott.
-Megmagyarázom.-húzódott el a lánytól.
-Nekem te ne magyarázz semmit!-emeltem fel a hangomat.
A csaj csak mosolygott, ami egyre jobban idegesített, ezért bevertem neki egyet. Egy lánynak nem szabadna verekedni, de ezt nem hagyhattam ki.
Azonnal a vérző orra után kapott.
-Egy utolsó kis féreg vagy. Undorodom tőled. Takarodj el örökre az életemből!-üvöltöttem Patricknak és felpofoztam.-Te pedig, örülj, hogy csak ennyit kaptál.-fordultam a csajhoz, de közben folyamatosan sírtam.
Nagyon összetörtem abban a pillanatban. Hogy tehette ezt meg velem? Hogyan volt rá képes? Kicsivel több mint egy éve voltunk együtt. Millió kérdés kavargott bennem és mindegyik padlóra küldött. Nem bírtam felfogalmazni, hogy hogyan vagy mégis mikor, vagy mióta?  Nem tudtam semmire a választ csak a folyosón ülve bőgtem és kattogott az agyam. Ez nagyon fájt.
Miért tette ezt? Mégis mi volt rá az oka? Nem szeret már? Vagy mégis mi?
Nem bírok rájönni, hogy mi áll ennek az egésznek a hatterében. Ez szinte felfoghatatlan számomra. Mindig velem volt. Mellettem volt. Segített, ha baj volt. Sose hagyott cserben. Volt amikor éjszakánként kint ültünk az erkélyemen és néztük a csillagokat. Bámultuk csak az éget és nevettünk.
-Mi történt?-térített magamhoz egy hang.
Mikor felnéztem megpillantottam Masont.
-Megcsalt.-mondtam ki.
-Mi? Mikor? Vagy hogy?-bombázott kérdéseivel.
-Nem tudom.-néztem üres tekintettel magam elé.
-Hagyd ki a mai meccsünket. Menj haza és pihenj.-akkor kaptam észbe, hogy nekem van dolgom.
-Nem hagyhatom őket cserben.-pattantam fel a hideg padlóról.
-Meg fogják érteni, ha egyet kihagysz.-erősködött.
Nem figyeltem rá, hanem elindultam az ajtó felé. Útközben megtöröltem a szemeimet, hogy ne lássak meg, hogy én sírtam.
Egy apró mosolyt erőltettem magamra és feléjük sétáltam Masonnal a nyomomban.
-Nem muszáj ma is szerepelned.-mondta továbbra is Mason.
-De.-fordultam felé ingerülten.-Ne haragudj.-folytattam.-Nincs semmi. Majd jól leszek. Nélküle is fog tovább menni az életem csak fel kell dolgoznom.
-Mindig is erős voltál.-mosolygott rám.-Akkor figyelj oda és sok sikert.-ölelt meg.
-Neked is.-válaszoltam.
Intett és elfutott a csapatához.  Mi oldalról néztük őket és szurkoltunk. Mosolyogtam, pedig sírni lett volna kedvem, de próbáltam kizárni a dolgokat és a meccsre koncentrálni.
Beugrottak folyamatosan a képek és egyre több hibát ejtettem. Úgy gondoltam akkor, hogy igaza volt Masonnak. A mait ki kellett volna hagynom, de már nem léphetek vissza. Végig kell csinálnom.
Koncentrálnom kell. Úgy beszéltük meg, hogy félidő előtt bevessük a piramisosat.
-Most.-szóltam a többieknek.
Ahogy csinálták a gyakorlatokat és is velük egyszerre mozogtam.
Majd elérkezett az, hogy a piramisra kell másznom. Már a tetején voltam amikor nem jól léptem és elkezdtem zuhanni lefele. Időm se volt gondolkozni. Nem tudtam, hogy mi történik körülöttem.
Az utolsó emlékem, hogy valaki a nevemet kiálltja és teljes sötétség.