Boldogságra várva (BEFEJEZETT)

Epilógus

Zoé Amelia King

Az idő csak úgy repült. A másodpercek percekké, a percek órákká változtak. Az órákból átléptem a napok váltakozásába. A napokéból pedig a hetekébe.

Mire észbe kaptam a hónapok csak úgy röpködtek felettem és nem is tudtam, hogy mi is folyik körülöttem.

Kezdjük az elején. Talán az lenne a legegyszerűbb.

November 3.-án megműtöttek. Talán ez volt életem legmeghatározóbb pillanata. Nagyon meg voltam ijedve.

-Minden rendben lesz.-adott egy puszit Mason

Közben a szüleim is szorították a kezemet. Nem sok idő telt el mire megjelent két nővér és a műtő felé kezdtek el tolni. Rettegtem nagyon és elakartam menekülni, de sehogy se tudtam. A félelem az egész bensőmet átjárta és eluralkodott rajtam. Próbáltam magam nyugtatni, hogy minden rendben lesz, de nem igazán sikerült.

A műtő már csak rám várt. A doktorúr megkérte az altatóorvost, hogy tegye rám a maszkot. Néhány másodperc múlva már teljesen elkábultam.

A szüleim azt mondták, hogy nagyon sokáig bent voltam a műtőben és nagyon megijedtek, hogy mi tart eddig. Majd amikor már 3 óra múlva kilépetek, és közölték velük sikeres volt a műtét megnyugodtak.

Azóta eltelt 1 év. Azalatt az 1 év alatt se volt nyugtom, mivel folyamatos tornákra, rehabilitációkra kellett járnom. Nem telt el úgy 1 nap sem, hogy vagy én mentem a kórházba , vagy éppen hozzám jöttek. Órákat töltöttek a masszírozással és egyebekkel.

Nagyon fáradt voltam a legvégére, de megérte így vissza tekintve.

-Már nem bírom.-dőltem hátra sóhajtva.

-Még egy utolsó és befejezzük.-szólt kedvesen Jessica, aki végig kísérte az egész folyamatot.

Sóhajtva ültem fel és csináltam, amit kért. Azon voltam, hogy mielőbb felépüljek és tudjak járni.

Fél év után a komoly tornák miatt már a tolókocsit elhagyhattam. Mankóval ugyanis tudtam már járni. Igaz még nem ment tökéletesen és gyorsan, de már valamennyire sikerült. Majd eltelt ez a kis idő, ami nem is annyira kicsi, mivel félévről beszélünk.

Újra tudtam járni mankó nélkül is. Bár még nem mentem olyan gyorsan, de újra járhattam és ez volt a legjobb érzés. Hatalmas örömmel töltött el, hogy újra használhatom a lábaimat. Igaz, hogy nem sokáig bírok járkálni, de legalább ennyivel is előrébb vagyok. Az orvosom, illetve mindenki örül annak, hogy így felépültem.

A barátaim mindig próbáltak mellettem állni és igazából mindig is mellettem voltak. Amandáról nem is beszélve. Volt olyan, hogy éjszakába nyúlóan beszélgettünk és nevetgéreztünk. Jól esett, hogy így mellettem volt és mindig támogatott. A rosszabb napjaimon is mellettem állt és nem hagyott magamra. Örökké hálás leszek neki ezért.

A szüleim azóta is itthon vannak. Általában otthonról dolgoztak és, ha el is kellett menni úgy oldották meg, hogy az egyikőjük velem tudjon maradni. Elsőnek meglepődtem, mivel az évek során nagyon sokat voltak távol tőlem, de nagyon örültem neki, hogy gondomat viselik.

Én is Mason azóta is együtt vagyunk. Pontosan egy éve, hogy egy párt alkotunk. Az elején próbálkozott még Patrick, hogy béküljek ki vele, de megmondtam neki, hogy soha. Sok idő kellett, hogy felfogja azt, hogy nem leszek már vele, de sikerült.

Masonnal minden jó közöttünk és mindketten egyetemre mentünk. Igaz, hogy nem ugyanarra, mivel ő ügyvédnek tanul. Én pedig elkezdtem a pszichológiát tanulni. Nagyon segítőkészek voltak az elejétől fogva az emberek.