Boldogságra várva (BEFEJEZETT)

Megtörtem

A reggel hamar elérkezett és én fáradtan pislogtam párat. Majd nyújtózkodtam egyet és a telefonomért nyúltam.
Egy jó ideje már nem használtam és nem is nagyon érdekelt. Nagyon sok üzenetem érkezett a legtöbben a jókívánságaikat fejezték ki.
Mosolyogtam egyet és a keresett személyre kattintottam.
,,Jó reggelt.”
Állt az üzenetben.
,,Szia.” -pötyögtem vissza neki.
Percek múlva érkezett a válasz.
,,Pihenj még.”
Nem válaszoltam csak letettem a telefont. Megfogtam azt az eszközt, amit tegnap a nővér adott. Megnyomtam a gombot és 2 percen belül jött is.
Kedvesen köszönt és megkérdezte mi a probléma.
-Mosdóba szeretnék menni.-mondtam neki.
Segített nekem és azután vissza is tolt a hálószobámba.
-Segíthetek még valamiben?-kérdezett rá és elindult az ablakok irányába, hogy egy kis fény jusson a helyiségbe.
-Nem.-válaszoltam.-Az redőnyöket pedig ne húzd fel.
Keze megállt, ahogy meghallotta a mondatomat.
-Biztos?-fordult felém
-Igen.-válaszoltam.
-Hamarosan kész a reggeli.-mondta mikor újra vissza húzta a függönyt
-Nem kérek.-jelentettem ki.-Szeretném, ha senki sem jönne. Nincsen szükségem semmire, ha kell valami szólok.-néztem a szemeibe
Meghőkölt, de bólintott és kisétált.
Egyedül maradtam a sötét szobámba és élveztem a csendet, de nem sokáig tehettem.
-Bejöhetek, drágám?-hallottam meg anya hangját
-Egyedül szeretnék lenni.-szóltam ki neki.
-Baj van?-kérdezte
-Nem.-válaszoltam
Nem szólt utána már. Gondolom elment. Most arra vágyom, hogy egyedül legyek. Mindenki kiszolgál, mivel magatehetetlen vagyok. Ez teljességgel megőrjített.
Az agyamban a kerekek csak úgy forogtam. Elgondolkoztam az életemen, hogy mennyivel másabb volt akkor mikor még tudtam járni.  Mindenki szeretett és a középpontba voltam. Ez nem érdekel, sőt semmi se érdekel. Nincs szükségem ezekre, se pénzre. Csak újra járni szeretnék.
Átérzem azok fájdalmát, akik örök életükbe tolókocsiba kényszerülnek. A fájdalom felemészti őket és ők is újra a saját lábaikon szeretnének menni.
Az oldalamra fordultam már amennyire tudtam. A szememből az első könnycsepp hullott. Nem töröltem le csak utat engedtem az őt követőknek. Hagytam, hogy az egész végig folyjon az arcomon.
Az emlékek sorra öntötték el az elmémet, ami még jobban magamba fordított. Nem tudtam, hogy mi tévő legyek. Mihamarabb újra járni szerettem volna.
Többször próbáltak bejönni, de mindenkit elküldtem. Nem akartam senkivel beszélni, csak egy kis magányt akartam. Ezt pedig a szobám sötétsége megadott nekem.
A könnyeim egy ideig elapadtak majd újra utat törtek maguknak. Borzasztóan fájt az adott szituáció és az is, hogy így kijátszott engem Patrick.
A plafonomat bámultam amikor kicsapódott az ajtó és Mason lépett be rajta. A villanyt azonnal fel is oltotta és hozzám szaladt.
-Mi a baj?-térdelt le a földre ezzel pedig velem egy magasságba volt
-Minden.-mondtam neki keserűen
-Jó, ebből elég.-állt fel és az ablakhoz sétált.
-Mit művelsz?-kérdeztem
Elhúztam a függönyömet és felhúzta a redőnyt. Azután a tolókocsit a kezébe fogta és elkezdett kifelé menni. Pillanatok múlva fel is jött.
A takarót lerántotta rólam.
-Nem megyek sehova.-néztem dacosan a szemeibe.
-Ohh, dehogynem.-jelentette ki.-Öltöztesselek vagy szóljak Jennifernek?-kérdezte
-Mondom nem megyek sehova!-emeltem feljebb a hangomat
A szekrényembe kezdett el turkálni.
-Fejezd már be!-szóltam rá ingerülten
-Mit fejezzek be?-pillantott hátra rám.-Azt, hogy kiakarlak ebből rántani?-jött közelebb.-Hogy nem akarom, hogy sírj?-kérdezte és az ágyamig sétált.-Hogy boldoggá akarlak tenni?-ült le túl közel hozzám.-Vagy azt, hogy szeretlek?-fordult felém
-Mason.-suttogtam elhaló hangon és csak pár centiméter volt közöttünk.
-Mi az?-annyira közel volt, hogy csak milliméterek választották el.-Mit fejezzek be, Zoé?-kezét az arcomra vezette és hátra simított egy kósza tincset.
Utána a tarkómon megállapodott a keze. Szívem hatalmasokat dobbant.
-Ezt nem szabad.-remegett meg a hangom.
-Ki szerint nem?-suttogta ajkaimra.-Szeretlek tudod jól.-mondta mélyen a szemeimbe nézve.-Te is szeretsz.-mosolyodott el.-Látom a szemeidben, ahogy rám nézel. Látom, ahogy a tested reagál arra, ahogy megérintelek.
Lecsuktam egy pillanatra a szemeimet. Éreztem, hogy szét fogok most esni. Mindig szerettem, de magamnak se mertem bevallani.
-Sőt, ha ez nem lenne elég a lepcses barátnád elkotyogott egymást.-vigyorodott el
-Ahj.-forgattam meg a szemeimet és sóhajtottam egyet.-Mason, de ezt..-folytatni nem tudtam, mert ajkait éreztem meg.
Magához húzott, amennyire csak tudott. A kezemet a mellkasára vezettem. A pillangók a hasamba életre keltek és úgy repkedtek mint még soha.
Gyengéden csókolt majd elvállt tőlem. Szavakat nem találtam.
-Most már semmiféle kifogással sem jöhetsz nekem.-vigyorodott el és újra a számnak esett.
-Úgy utállak.-vigyorodtam el mikor végre a szemeibe nézhettem.
-Hát persze.-nevette el magát.
Szólt a nővérnek, hogy adjon nekem ruhát. Segített felöltözni és azután már jött is Mason. Levitt a földszintre.
A szüleimnek szólt, hogy elvisz sétálni azután pedig kitolt és az utcánkban kezdett el tolni.
-Nem akarom, hogy így lássanak.-hajtottam le a fejemet.
-Ez csak egy pillanatnyi állapot.-mondta a hátam mögül.
-Félek, Mason.-mondtam neki és ő megállt.
Elém sétált.
-Semmitől se kell félned.-mondta nekem.-Megműtenek és a rehabilitáció után újra fogsz tudni járni.-nézett a szemeimbe.-Én pedig végig melletted leszek.-szorította meg a kezemet.
-Jól van.-sóhajtottam
Újra mögém lépett és elkezdett tolni. A gyerekek játszottak a szabadnak. A nap még gyönyörűen sütött és beragyogta az utcákat. Érezhető volt azért az ősz, mivel egy felső elkelt már. A fákon elkezdtek színessé válni a levelek.
Hangos kacajokat lehetett hallani. Jól érezték magukat a kis lurkók. Egy pillanatra elmosolyodtam. Egy ismerős utca felé kezdett el tolni.
-Nem akarom, hogy így vigyél oda.-estem kétségbe
-Ez nem változtat semmin.-jelentette ki.
Nem akartam ilyen állapotban a családjával lenni. Régebben sokat jártam oda, mikor még egy általánosba jártunk. Utána valahogy picit távolabb sodródtunk egymástól, de mégis a jó viszony megmaradt köztünk.
A ház elé érve elmosolyodtam a közös emlékek hatására. Egész a házig tolt, a lépcsőn kicsit megakadt, de megtudta oldani, hogy tovább menjünk.
-Anya!-kiáltotta el magát.
A negyvenes éveiben járó asszony a konyhából sietett elő. Hatalmas mosollyal lépett hozzám és átölelt.
-Annyira rég láttalak.-nézett rám.-Amikor a fiam elmondta mi történt teljesen ledöbbentem.-folytatta
-Valahogy eltávolodtam mindenkitől.-néztem a szemeibe
Mindig azt hitték, hogy mi egy párt alkotunk csak titkoljuk. A képzeletében eljátszadozott az esküvőnk gondolatával is és annyira várta, hogy mikor mondjuk el. Sajnos csalódni kellet. Mason eljárt sokszor nőket fűzni, de nem sokáig tartott. Én pedig időközben összeszedtem Patricket, amit utólag már bánok. Az ember ugye mindig utólag jön rá a hibáira.
-Na, de nyugodtan menjetek fel.-mondta mosolyogva.-Remélem, hogy ezentúl sűrűbben látunk.
-Mindenképpen.-mosolyogtam rá.
-Fiam, apád csak este érkezik, a testvéreid meg csak suli után.
-Jó, anya.-mondta majd felkapott és egyenesen a szobájába vitt.
-Amúgy te hogyhogy nem vagy iskolában?-ráncoltam a homlokomat.
-A szüleid hívtak, hogy baj van és én rohantam.
-Így már mindent értek.-válaszoltam
Óvatosan az ágyára tett le.
-Van néhány dolog, amiről beszélnünk kéne.-mosolyodott el
-Igazán?-húztam az agyát.
-Hát igen.-mondta ki nevetve.-Úgy döntöttem ma nálad alszom és holnap tőled megyek suliba.
-Ez nem rossz ötlet.-válaszoltam.
-Nem rossz?-kérdezett vissza.
-Aha.-bólogattam és az alsó ajkamra haraptam.
Ő csak mosolyogva magához húzott és megcsókolt.
-Együtt?-tette kezét a lábamra.
-Talán.-tettem a kezébe a kezemet.
-Ez nem válasz.-jelentette ki.
-Lépésről lépésre.
-Én is így gondoltam.
Felállt az ágyról és összeszedett magának néhány ruhát és könyvet.
Időközben a testvérei megérkeztek, akikkel remekül elszórakoztunk és végre valahára vidám voltam. Együtt vacsoráztunk, amin a Collins apuka is jelen volt. Mindenki boldogan regélt és nevetett. Egyik részem keserűséget érzett a másik pedig vidámságot.
A kettő keresztezte egymást és próbálták a másikat elnyomni. Az egyik győzedelmeskedni fog a másik felett, ez mindig így szokott lenni.
Elindultunk haza, mert már besötétedett. Felajánlották, hogy kocsival haza visznek minket, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy sétáltunk haza. Az utcákat a halvány lámpafény világította be. Egy lelket sem lehetett látni.
A hold gyönyörűen ragyogta be az éjszakát. A hűvös őszi szél pedig a hajamba kapott bele.
-Min mosolyogsz?-kérdezett rá.
-Emlékszel hányszor ültünk kint és beszélgettünk éjszakába nyúlóan?-kérdeztem mosolyogva.
-Hát persze, hogy emlékszem. Sosem felejteném el.
Hamarosan haza érkeztünk. A szüleim kínáltak étellel, de mondtam, hogy nem kérek. Megkérdeztem, hogy aludhat-e nálunk Mason, amire igent mondtak.
Az emeletre vitt fel egyenesen a szobámba. A kocsit pedig az apám hozta utánam. Hamarosan Jenni is megjelent és segített a fürdésben.
Miután minden feladatát elvégezte lesétált. Az ágyban feküdtem amikor Mason is kijött a fürdőből felöltözve.
-Gyors voltál.-mosolyogtam rá.
-Siettem hozzád.-feküdt be mellém.
A távirányítóhoz nyúlt és egy meccset fogott be.
-Nem nézhetünk filmet?-néztem fel rá.
-De, nézhetünk.-mosolygott rám és valami szerelmes filmnél állapodott meg.-Jó lesz?
-Igen.
Közelebb jött hozzám és átölelt. Én is magamhoz öleltem. Sajnos hiába akartam filmet nézni, mivel a felénél elaludtam.
Teljesen magával ragadott a segítség a mai nap után.