Boldogságra várva (BEFEJEZETT)

Rossz hírek

Nem tudom mikor tértem magamhoz. Csak hangos pityegést hallottam, ami már fülsértő volt számomra. Elkezdtem mocorogni, párat pislogtam és kinyitottam a szememet.
Oldalra pillantottam, ahol egy alvó Masont láttam. Kezemmel végig simítottam kézfején, amire felkelt. Elmosolyodott.

-Megijesztettél.-nézett szemeimbe.
Szomorúan elmosolyodtam.
Kezem be volt gipszelve. Kiakartam kelni az ágyból, de nem tudtam mozgatni a lábaimat. Kétségbe estem rögtön. Ezt Mason is észrevette rajtam.
Aggodalmasan figyelt rám, de nem tudtam vele foglalkozni. Sokkal inkább a végtagjaim érdekeltek, amiket sehogy se tudtam megemelni.
-A lábaim.-suttogtam elhaló hangon, már a sírás határán voltam.
Nem sok kellett, hogy el kezdjek sírni.
-Mi van a lábaiddal?-kérdezte aggódva majd felállt a székből és hozzám bújt.
-Nem tudom mozgatni.-sírtam.
Masonnek több se kellett elrohant. Az elején nem tudtam, hogy hova, de amikor egy orvossal és egy nővérrel tért vissza minden értelmét nyerte. Továbbra se tudtam megnyugodni. Pánikba estem teljesen. Nem tudtam, hogy mi tévő is lehetnék most.
Az orvos kiküldte Masont és engem kezdett bombázni a kérdéseivel, de ebbe az állapotomban az idegességen és síráson kívül nem mindig kapott választ.
Szólt a nővérnek hozzon tolókocsit. Nekem tolókocsi? Teljesen megdermedtem.
Elképedte. Lesápadtam és meg se bírtam szólalni.
-Jól van?-kérdezte a doktor.
Én egy olyan „komolyan gondolta ezt a kérdést” fejjel meredtem rá, amire elhallgatott.
Megérkezett a jármű és elindultunk további vizsgálatokra. Ott nagyon sok idő eltelt. Én már az ideiglenes szobámba néztem magam elé. Azon gondolkodtam, hogy hogyan jutottam el ideáig. Ez mégis hogy történhetett? Pont velem? Ez lehetetlen. Nem bírtam felfogni.
-Mi történt miután leestem?-kérdeztem miközben vártuk az eredményt.
-Én kiálltottam a neved és szaladtam rögtön. Nem érdekelt a meccs meg semmi se. Utána oda szaladt mindenki. Amanda ott sírt, majd az edző hívta a mentőket. Én nem mozdultam el addig mellőled. Ott voltam végig. Majd kiérkezett a mentő és elvittek.-nézett a szemeimbe.-Utána dühbe gurultam és neki estem Patricknak. Összeverekedtünk..elég szépen.-mutatott az arcán lévő egy-két sebre, amit eddig észre se vettem.-Szétszedtek minket egy páran majd az öltözőbe szaladtam a kulcsomért és azonnal jöttem be hozzád.-folytatta a mesélést.-Itt még megvizsgáltak. Eltört két bordád és a kezed is. Közben felhívtam a szüleidet, akik az első gépre felültek és ide tartanak.-erre nagyot dobbant a szivem.-Ja..a többiek pedig a büfébe várják a híreket.
-A többiek?-kérdeztem vissza döbbenten.
-Aha.-válaszolt egyszerűen.-Mary, Amanda, a csajok és a srácok.-sorolta fel ezt a szép számú brigádot.
Elmosolyodtam erre.
-Félek.-lábadt könnybe a szemem.
-Én itt vagyok.-szorította meg a kezem.
Megérkezett az orvos is, aki elmondta, hogy van rossz híre.
-Szóval..-kezdte el.-..a lábaid lebénultak.-tudatosultak bennem a szavai.-Tolókocsival kell közlekednek egy bizonyos ideig, de van egy jó hírem. Terápiával és kezelésekkel újra lábra fogsz tudni állni, de idő kell hozzá.-vázolta a tényeket.-Pár napig még bent tartunk megfigyelésen utána haza engedlek. A szüleiddel majd szeretnék beszélni.
Bólintottam, hogy megértettem a dolgot.
Csend állt be és megfagyott a levegő. Csak a gépek pityegését lehetett hallani és semmi mást. Így ültünk percekig, amikor megszólaltam.
-Nem akarom, hogy így lássanak.-mondtam el egy szuszra és letöröltem egy könnycseppet az arcomról.
Megértően bólintott majd nyomkodott valamit a telefonján.
-Írtam Amandának, hogy menjenek haza.
Bólintottam.
Pár perc múlva pedig csapódott az ajtó és egy ideges Amanda lépett be rajta.
-Mi az, hogy mi menjünk haza?-nézett rám.-Itt vagyunk mióta. Várjuk, hogy mit mondanak az orvosok.-fakadt sírva.
Nekem pedig még jobban sírhatnékom támadt. Nem sokáig bírtam ki, hogy ne sírjak.
Amanda odajött és megölelt.
-Szeretünk téged.-súgta a fülemben.-Bármi van mi melletted vagyunk.-folytatta.-Miért nem akarod, hogy így lássunk?-nézett a szemembe.-Hiszen a kezed van begipszelve meg 2 bordád eltörve. Attól még ugyan olyan szép maradtál nekünk.-bújt szorosabban hozzám.
-Nem akarom, hogy lássatok.-jelentettem ki.
-Mi?-hőkölt hátra.
Még jobban sírtam. Ő pedig értetlenül és idegesen kapkodta a fejét köztem és a mellettem ülő srác között.
-Mit nem akarsz elmondani?-kérdezte ingerülten.
Percekig nem válaszoltam rá, de erőt vettem magamon. Meg fogják tudni, hogy mi az oka. A jó hír, hogy helyre fogok jönni, de addig eléggé padlón leszek.
-Lebénultam.-mondtam sírva.
Sokkolva állt előttem. Azt hittem ott helyben elájul, de nem. Erőt vett magán és bátorítóan rám mosolygott.
-Minden ellenére..akkor is melletted vagyunk. Ez nem változtat semmin. Csak annyi, hogy még jobban melletted leszünk és nem hagyunk ott. Ezt megígérem. Segíteni fogunk mindenben. Segítünk csak szólnod kell. Túl jutunk ezen is.-ölelt meg.
Nagyon aranyos volt ez tőle és egy fokkal nyugodtabb lettem.
Sorra a többiek is bejöttek hozzám és meglátogatott mindenki. Majd utána már elindultak haza, mivel lassan már hajnal volt.
Egyedül Mason, Amanda és Mary maradt ott.
A barátnőmet nagy nehezen rá tudtam venni, hogy menjen haza pihenni és holnap bejön. 1 órás meggyőzés kellett, de végre hallgatott rám. A másik két egyén pedig ott volt mellettem végig.
11 körül újra elnyomott az álom, de nem sokat tudtam aludni, mert nem tudom mennyi idő után mocorgást és lépteket hallottam az ajtónál. Hirtelen fel se fogtam semmit, de amikor meghallottam anyám hangját egyből kipattant a szemem. Már nem is voltam olyan álmos.
-Szia,kincsem.-jött elsőnek anya oda amikor meglátta, hogy felvagyok.
Majd csatlakozott apa is. Megtörtek és fáradtak voltak. Örültem, hogy itt vannak. Egy baleset kellett, hogy mindent eldobjanak és jöjjenek hozzám? Azta..
Most bizonyosodtam meg arról, hogy tényleg számítok nekik és nem csak vagyok.
-Sziasztok.-ejtettem egy halványt félmosolyt.
-Kint leszek még beszéltek.-szólalt meg Mason.
Bólintottam. Kiment ő is és Mary is.
-Hogy vagy?-fogta meg apa a kezem.
-Jól.-válaszoltam.-Mikor érkeztetek?-kérdeztem.
-10 perce.-mondta anya.-Még az orvossal se tudtunk beszélni.
-Szóval nem tudjátok?-kérdeztem rá könnyes szemmel.
-Mit?-kérdezte anya és nagyon megijedt.
-Eltört két bordám és a jobb kezem..-kezdtem majd rám tört a sírhatnék.- ...meg..-kezdtem majd erőt vettem magamon és megtöröltem az arcom.-..lebénultam.
A szüleim sokkot kaptak. Mint, akiket egy vödör vízzel öntöttek le.
-Mi?-kérdezte anya könnyes szemmel.-Ez valami vicc? Az nem lehet. Az én lányom nem. Ez hülyeség..ez nem igaz.-tört ki anyából is a sírás.
Apa próbálta tartani magát, de nem nagyon sikerült. Együtt sírtunk mind a hárman.
-Azt mondta az orvos, hogy ha kezelésekre járok akkor fogok tudni újra járni.-mondtam valamivel boldogabban..
-Keresünk neked egy jó orvost és újra fogsz tudni járni,ezt megígérem.-mondta apa.
Hálás voltam nekik, hogy ennyire mellettem állnak és támogatnak mindenben. Boldog voltam minden rossz ellenére is.
-Hogy történt?-kérdezte anya.
Majd jött a felismerést és újra sírni kezdtem. Beugrottak a képek ahogy a ott a szertárban Patrick és Emily..majd minden eszembe jutott. Egy kicsit kitudtam zárni a fejemből, de eddig sikerült.
-Patrick, megcsalt.-kezdtem mikor már nagyjából lehiggadtam. Ez átmeneti állapot, mivel ez friss seb még. Összetört nagyon.-A meccs előtt elkezdtem keresni, mert beszélni akartam vele. Az öltözőben nem találtam, ezért elindultam ki a pályára, mert gondoltam ott van. Hangokat hallottam a szertárból és én benyitottam. Ott volt ő és Emily.-az emlékre újabb könnycseppek szántották végig az arcomat.-Majd megmagyaráztam neki.-folytattam tovább a mesélést.-Emilynek bevágtam egyet és elkezdett vérezni az orra,Patrickot pedig felpofoztam. Majd sírva otthagytam őket. A folyosó végén leültem és sírtam. Mason összekapart majd mondta, hogy hagyjam ki a meccset. Belátom, hogy igaza volt. Én nem hallgattam rá és végig akartam csinálni. Félidő volt és jött a piramisunk. Egy utolsót kellett volna lépnem, de nem figyeltem és lezuhantam. Az utolsó amire emlékszem, hogy valaki a a nevemet kiálltja és teljes sötétség.
A monológom után a szüleim teljesen lefagyva meredtek rám. Meg se tudtak szólalni.
-Megölöm a palit.-mondta apa.
-Mason megverte. Igazából ő segített és ő volt mellettem.
-Mindig is rendes srác volt.-válaszolt anya.
Megvitattuk a történéseket majd azt mondták, hogy pihenjek kicsit ők itt vannak mellettem és nem mennek sehova. A sok rossz ellenére pedig boldogan aludtam el újra.