Killer [SeKai ff.]

🚬10.🚬✔

A fülsüketítő néma csendet szinte villámcsapásként váltotta fel az eső zuhogásához hasonló hang mely kitöltötte üres elmém egészét. A fejem szét akart robbanni pedig most még cikázó gondolatok sem terhelték. A karom sajgott, s ujjaimban zsibbadást éreztem, megmozdítani is nehezemre esett őket. Ahogy egyre jobban visszakaptam testem egésze felett az irányítást térdeim felhúztam s könyökeimet azon megtámasztva simítottam végig elázott hajamon, majd egy egyszerű mozdulattal martam a tincsek közé ezzel viszonylag kellemetlen húzó érzést keltve fejbőrömön. Eddig fel sem tűnt viszont ahogy kézfejem csapkodta a víz egészen jóleső volt a hőmérséklete így nagynehezen rávettem szemhéjaim arra, hogy méltóztassanak végre felnyitódni. Fófehér kád, szürke falak, s én a fekete ruháimban a fehér kád egyik sarkában a langyosan lefelé zuhanó vízcseppek alatt. Fényességet mindössze a tükör alatti kisebb lámpatest biztosított melynek fénye ugyan nem volt erős, de elég világosságot adott.

Mozgásom még igen vontatottnak és lassúnak bizonyult viszont a vizet sikerült elzárnom. Egy mély levegő vétele után kezeim megtámasztottam a kád két szélén, s megpróbákoztam azzal hogy megálljak mezítelen talpaimon. Mikor úgy érezrem viszonylag stabil helyzetben vagyok lassan kezdtem kiegyenesíteni lábaim, azonban ahogy egy kicsivel is feljebb emelkedtem térdeim megremegtek, s kicsúcsott alólam a vizes fehérség. A fejem egy jókora koppanással jelezte, hogy bizony megtalálta hol is van a kád oldalának a széle ami belőlem viszont egy hangosabb fájdalmas nyögést váltott ki. Az egyre hangosodó léptek zaja hirtelen pánikot keltett bennem. Hallásom nem volt teljesen tiszta, s a fehérre festett plafon oldalszegélyei is elkezdtek forogni előttem, mostmár a fejfájásom a többi fájdalomnál is elviselhetetlenebb volt. Az nyílászáró hirtelen kattant, s a falap szélesen vágódott neki a falnak. Látásom elhomályosult így semmi mást nem láttam csak egy talpig feketében pomázó szőke hajkoronával rendelkező alak körvonalait. Kezeimet magam elé emeltem, s lábaim amennyire tudtam felhúztam. A fájdalom elviselhetetlen volt az egész fejem zsongott, s úgy éreztem mintha le lennék láncolva valahová ahol a láncok egyre csak lefelé húznak egészen a sötétség legmélyebb hasadékának végestelen aljára. A szememből némán folytak a sós cseppek, s fogaimat összeszorítottam. Túl sok ingert éreztem egyszerre, ez viszont egy szempillantás alatt semmivé lett, most semmilyen tűszúrást nem éreztem viszont visszakerültem a nyugtatóan tudalan s fájdalommentes sötétségbe.

Szüntelenül monotok ketyegés az egyetlen amit hallok. A sötétség körbeöleli minden porcikám, ám elmém legeldugottabb zugaiban is vízhangzik a kattogás. Szemeim az ütemre mozognak jobbra majd balra mintha egy örökmozgó ingázását próbálnák követni. Érzem ahogyan a kattogás egyre mélyebbre furakodik...tik-tok tik-tok tik-tok...semmi másra sem tudok koncentrálni. Egy gyenge csapást érzel arcom bal oldalán, a kattogás egészen halkká válik, s elkezdem hallani az eddig megrejtőző háttérzajokat. Halk lélegzetvétel elég közelről, ahogy kezeim próbálnám megmozdítani két fém találkozásakor keletkező csattanás vízhangzik fel. Mozdulatsorom egy pillanatra megáll, majd megpróbálkozom ezzel mégegyszer. A csattanás ugyanúgy bekövetkezik csak valamivel hangosabban. Egy elfojtott kuncogás hasít végig a levegőn, mostmár igazán kíváncsiságom a döntő így nagynehezen felnyitom ólomsúlyú pilláim, de a közvetlen látókörömben erős fénnyel világító lámpa mégis arra késztet, hogy azonnal szorosan csukjam is vissza őket. A hirtelen ingertől szemeimbe fájdalom hasít melynek hatására arcom torzulttá válik.

Egy adagnyi légcsere után újabb kísérletet teszek, lehajtom a fejem s szemeim az alattam elterülő matracra szegezem, de még így is beletelik legalább fél percbe mire teljesen hozzászokok az átlagfényekhez. Ezután egyből kezeimre flvezetem a tekintetem, az ágy vas rácsszerű támlájához van bilincselve mind a kettő. Félig fekvő de valamelyest pedig ülő helyzetben találom magam. Eléggé szokatlan pozíció. Hunyorítva emelem fel tekintetem, s szembesülök ismét a szőke hajkoronával. Szólásra nyílnak el ajkaim, viszont úgytűnik a hangok nem akarnak kijönni rajta. Viszont ezt a masik ki is használja és azonnal bele is kezd mondandójába.
-Egyetlen dolgot kell megtenned és leveszem rólad azokat a vackokat. -néz közvetlen a szemembe majd a csuklóm körbeölelő fémekre. Ahogy azt kimondta iszonyatosan közel hajolt majd végigsimított arcélemen.- Táncolj nekem madárka. -suttogta egyenesen a fülembe. Tekintetem üressé változott, teljesen olyan volt mimtha ez a mondat kettészabdalta  volna egész lényemet. Térdem egészen mellkasomig húztam, s próbáltam minél jobban összehúzni magam. Ezzel a röpke félmondattal eltalálta az egyik legszégyenteljesebb gyengepontom...

,,Elindult a már talán századjára hallott dallam ütemes zongorajátéka a mindössze tizenhat éves vézna fiú testét vékony áttetsző vörös felső fedte s egy hasonlóan vékony anyagú testresimuló fekete nadrág. Az első mozdulat, majd a második, s az azt követő, irígylésre méltóan kecses mozgást tudhatott magának a kreolbőrű srác. Talán még a táncosnők is megirígyelhették volna. Ez mind szépen hangzana, ha a fiút nem fogságban tartanák s kényszerítenék minderre. Kim Jongin fogságban arra kényszerítva hogy ruhának nemigem mondható textilekben táncoljon mindössze azért hogy életben maradhasson. Három keserves év alatt belénevelték, hogy egyetlen apró hiba vétése után is fizethet az életével. A teste minden egyes pocikájára rátapadó mocskos szempárok tulajdonosainak zsebei mélyén ott lapul legalább egy fegyver amellyel seperc alatt véget vethetnének a fiatal szánalmas létezésének. Egyetlen rossz mozdulatot sem ejt, szemeit viszont ki sem nyitja egyetlen pillanatra sem. Arcán végigfolyik az első könnycsepp, majd az azt követő, s lassan folyamatossá válik könnyeinek hullása. A zongorán játszott dallam a végéhez ér, s befejezi ő is a táncot az utolsó billentyű lenyomásával párhuzamban. A hangos füttyögés, s mocskos megjegyzések elől színte menekül kifelé az 'előadóhelyiségből', majd az egyik próbaterem zárt ajtaja mögött a fal mentén egészen a földig csúszik, s hangos zokogásban tör ki. Pontosan tudja, hogy eleresztett könnyeiért kemény bűntetést fog kapni. Határozottan umdorodik az emberektől, de legfőképpen önmagától. Gyűlöli a világot, mert ezt teszi vele, de magát még ennél is jobban utálja.
Madárka...ez a név amivel a legtöbben illetik. Folyamatosan vízhangzik fejében ez a szó. Ő soha nem akart madárka lenni, ő csak gyerekként akart felnőni..."

Hey babyk!
Szép halnali órákban jön a legtöbb ötlet, az iskola meg lehoz az életről, de sebaj mert legalább most tudtam írni.
Remélem kaptatok így ezzel egy kicsit kevésbé szilánkos képet Jongin múltjáról, bár ez még csak apró darab, de a végére eskü kaptok egy viszonlag teljes képet. Remélem azért élvezhető lett ehhm...
Jó éjt babák! Aludjatok többet mint én❤
Bye Bye!