Sakura vágya - Az összetört cseresznyevirág

Vágyak

"Mindenki gondolkodott valamin, így az ott jelenlevők közül hiába aludtak, valahogy mégis csak felszínes volt az az alvás. Álmukban újra és újra ismétlődtek az ott lezajlott dolgok, mindig kicsit másként."

FIGYELEM!
Ez a rész nyomokban olyan részeket tartalmaz, ami nem minden korosztálynak felel meg!
Kérlek, csak saját felelősséggel olvass bele a vastag jelölés közötti részbe!

Sakura és Itachi hangos kopogásra kelt fel. Sakura csak a fejére húzta a takarót, míg Itachi nagy nehézségek árán, de felült az ágyon. Kisame szinte berontott, mikor pár perc kopácsolás után még mindig nem érkezett válasz. 

- Mi a jó istent csináltok már? Pain hívat titeket. - kérdezte kissé idegesen Kisame, majd rápillantott a két fáradt emberre és kajánul elmosolyodott.
- Csak nem egymást fárasztottátok az este?

Sakura kinézett a takaró alól egy pillanatra, majd próbálta kinyitni a szemeit egy gyilkos pillantás erejéig, amit a reggeli fénytől nem igen tudott megtenni még. Kisame csak elnevette magát, majd hátat fordított a két kómás személynek és kilépett az ajtón, amit becsukott maga mögött.

- Megyünk már, megyünk. - ásította szinte a szavakat Sakura a takaró alól, miután Kisame már a szobában se volt. Itachi csak végignézett egy lányon, aki még azt se tudta, hogy hol van és a gondolatai elkalandoztak azon, amit az egykori tényleges társa kérdezett. Hamar észhez kapott és bement a fürdőbe inkább.

"Én és Sakura? Ugyan már.. Hiszen nem érzek iránta semmit. Nem?" - Itachi csak gondolkodott miközben engedte magára a vizet. Hosszú, fekete haja a hátához simult és csak állt a zuhany alatt, miközben Sakurán gondolkodott.
"Mégis mi nekem Ő? Miért figyelem mindig fél szemmel? Utoljára Izuminál éreztem hasonlót, mintha azon a sötét éjszakán darabokra tört volna a szívem, mikor őt öltem meg elsőnek. Nem akartam, hogy lásson másokat meghalni, hogy szenvedjen... miattam. Sakurát is fél szemmel figyelem. Azt akarom, hogy a legjobb legyen neki, hiszen annyi mindent te— Mit is tett értem? Csak megjelent itt és ennyi. Nem igazán tett semmi olyat amiv— Megjelent itt... Meggyógyította a szemeimet, legalábbis már most milliószor jobb, mint előtte volt. Olyan érzés, mintha nem nyomna a múltam. Mintha az a fal, ami volt körülöttem megszűnne, mikor mellettem van... Ő nem félt tőlem sose. Sosem tekintett rám árulóként, gyilkosként. A szemei fénylenek az ártatlanságtól és a jóindulattól, mintha egy másik lény lenne és nem is ember. Itt mindenkiben a legjobbat látja, még ha mások csak a gyilkolást is, Ő más. Ő megváltoztatott itt mindenkit. De akkor mi is Ő nekem? Egy tár— Nem, nem az." - akárhogy gondolkodott szíve mélyén tudta a választ, hogy fontos neki Sakura, ahogy azt is, hogy miért, de nem akarta beismerni magának.

Sakura hallotta ahogy kattan a fürdő ajtaja és lassan kikószálódott a takaró alól. Körbenézett, de már senki nem volt a szobában. Hallotta, ahogy a víz csobogni kezdett a fürdőből, így tudta, hogy várnia kell a saját körére. Addig is kicsit rendbe szedte magát. Kifésülte a haját, összekapott pár cuccot, amit majd bevisz magával a fürdőbe és gondolkodott. 

Már pár hét eltelt azóta, hogy újra látta egykori csapattársait. Szinte már el is felejtette, hogy milyen érzés látni olyat, aki fontos neki. Az utána lévő napokban rengeteget kattogott azon, hogy tényleg itt kell-e lennie, jól döntött-e, amikor kijelentette, hogy Akatsuki tag lesz. Hiányzott neki a falu, az emberek. Mégis csak ott nőtt fel, ismert mindenkit és őt is mindenki ismerte, mindenki tisztelettel és odaadással beszélt róla. Nagyon fontos szerepe volt a falu életében, de mind ez megtörni látszott azon a napon. Hiába volt "szabad", sose volt ténylegesen az sose.
"Voltam ott valaha is szabad? Mindig csak megfigyeltek. Éreztem a pillantásokat a hátamon, amikor elmentem az emberek mellett, akik csak mosolyogva rám köszöntek, mintha kifordultak volna magukból, amikor nem láttam már őket. Tudtam, hogy mit gondoltak. Féltek tőlem és mégse mutatta senki az arcomba ezt a félelmet. Szívük szerint tudom, hogy elzártak volna egy barlangba, ha Tsunade nem lett volna hokage, ha nem mentett voln— Megmenteni? Megmentett Ő engem? Hiszen Ő is ugyan úgy kezelt, mint bárki más. Ő küldte rám az embereket, hogy figyeljenek, sose lehettem egyedül, sose csinálhattam semmit egymagam. Végig egy láthatatlan láncot éreztem magam körül, ami egyre inkább szorított, szinte már-már megfojtott." Ehhez hasonló gondolatok futottak át azóta a fejében naponta többször elkalandozva a valóságtól. Elfelejtve mindazt, ami most van neki.